Öngyilkosság vagy politikai merénylet?
 
Vélemények, álláspontok Széchenyi Bűvkörében című kötetünkből
 
 
 
 
Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója:
 

   Említette, hogy az utókor egy része Széchenyit áldozatnak, vértanúnak tekinti. Ez szimbolikusan nézve biztos igaz – de ha tudományos megállapításként kezeljük, akkor van egy lényeges mozzanat, ami elbizonytalanítja az embert A gróf ugyanis vitathatatlanul. elmebeteg volt, de ez a tágabb környezet számára nem volt nyilvánvaló, mert nem a logikáját és nem a memóriáját támadta meg a kórság. Ám egy ilyen végtelenül súlyos tett esetében, mint amilyen az öngyilkosság, nem lehet kizárni, hogy közrejátszott benne a betegség is, ám ennek mértékét nem tudjuk megítélni, mert máig nem sikerült pontosan diagnosztizálni, hogy konkrétan milyen betegségben is szenvedett. Minden további nélkül lehetséges tehát, hogy az öngyilkosságnak kizárólag az elmebaj volt az oka, és semmi köze nem volt az épp akkor zajló politikai küzdelemhez és egyéb körülményekhez. Ha pedig egy elmebeteg ember megöli magát, az végtelenül szomorú magánéleti esemény, de attól még ő se nem áldozat, se nem vértanú.

   Más dolog a történelmi emlékezet alakulása. Akkoriban az öngyilkosság szégyenletes dolognak számított, a család is nyilván egyetértett azzal, hogy a gyászjelentésben „szélhűdés” szerepeljen. És mivel az önkényuralom elleni utálat és gyűlölet tömegméretekben összekapcsolódott a gróf iránti szeretettel és tisztelettel, így nagyon könnyen lábra kaphatott a híresztelés arról, hogy valójában meggyilkolták. Ha pedig egy ilyen hagyomány apáról fiúra száll, ha beépül egy közösség emlékezetébe, amely meghatározza az ott élők érzelmeit, akkor nekik bizony nagyon nehéz szembenézni azzal, hogy a hitük – mert e hagyomány szerkezete a vallásos hithez hasonlít – esetleg nem felel meg az ismert és igazolt tényeknek. Az emlékezők számára elsősorban azért nem világos, hogy hitről van szó, mert hitük tárgya egy látszólag tudományosan igazolható állítás.

   Ami mármost a jelenlegi ismereteinket illeti: természetesen soha nem fogjuk minden kétséget kizáróan megtudni, mi is történt azon a végzetes éjszakán, mert egyszerűen nincs rá közvetlen forrás. Csak közvetett tények, bizonyítékok vannak, és ezek legszélesebb körének legalaposabb vizsgálata jelenleg teljesen valószínűtlennek mutatja a gyilkosság lehetőségét. Meg kell mondjam, az a vonzalom, amit Széchenyi rendkívüli személyisége iránt érzek, engem is arra sarkallt, hogy utánanézzek, hátha a magyar nemzet akkori bécsi ellenségeinek gonosz szándéka lappangott a tragikus esemény háttérében. Érzelmileg tehát én is nagyon felajzottan láttam munkához. De a tudományos tisztesség arra kényszerít, hogy kimondjam: semmi kompromittáló adatot nem találtam – ahogy senki sem talált immár 150 esztendeje. Csupán ellentmondásokat, amelyek minden életet kísérnek, kivétel nélkül, és amelyeken persze lehet spekulálni – de váddá csak annak a fejében állnak össze, aki nincs tudatában annak, hogy ítéletét az érzelmei, és nem a konkrét tények vezérlik..

 

 

Eperjes Károly színművész:


Öngyilkos volt? A Római Katolikus Egyház – Széchenyit 1860. április 11-én temetik a legnagyobb titokban – nem temetett öngyilkosokat temetőn belül egyházi szertartással. Márpedig őt egyházi szertartással a nagycenki temetőn belül temetik! A legnagyobb titokban. Rádió, tévé nem volt, és egyes írások szerint nyolc, más írások szerint tízezernél több ember jött össze, amelyből nyolc nemes volt, és az összes többi fölszabadított jobbágy, és hogy ne csukják le őket, körbeállták a temetőt fáklyákkal és mécsesekkel, és magukban imádkoztak. Ha megszólalnak, lecsukják őket. Ha bemennek a temetőbe, lecsukják őket.

  Kezemben volt a bécsi titkosrendőrség iratának másolata – hiszen az eredeti a bécsi levéltár bombázásakor elpusztult -, mely azt írja le, hogyan találták meg döblingi szobájában Széchenyi Istvánt. Gróf Széchenyi Istvánt úgy találták meg - a titkos leírás szerink -, hogy a plafonon vér nem volt, csak agyvelő!

   Gróf Széchenyi Istvánt ülve találták meg a foteljében 1860. április 8-án reggel. A bal térde fölött mintegy tizenöt centiméterrel feküdt a lábán a kézi lőfegyver, és a koponya bal féltekéje szétlőve. Lő, majd az ölébe teszi mindkét kezét! Lehetetlen! Fegyverszakértők szerint az akkori legkisebb kézi lőfegyver egy kiló negyvenhét dekagramm. Az ő lábán nagyobb nyugodott. Ha azzal az egy kiló negyvenhét dekással - az övé nagyobb volt -, a legkisebbel fejbe lőtte volna magát, az minimum öt-nyolc méterre kellet volna, hogy elzuhanjon. És a test nem marad nyugalmi pozícióban, ülő helyzetben.

   Gróf Széchenyi Istvánból a rendőrök és nyomozók nem tudtak kiszedni semmit. 1860. március harmadikán házmotozást tartottak nála. Rá tíz nappal közlik vele, hogy számára Döbling megszűnt menedékhely lenni. Megszűnt önnek Döbling menedékhely lenni! Innentől kezdve készül a halálra.      

   Utolsó naplóbejegyzése: Immáron nem tudom megmenteni magamat. Ez nem azt jelenti, hogy immáron főbe lövöm magamat.

   Az utolsó héten nem írt a Naplóba. Miért? Most nem megyünk bele abba az egyházi vonalba, hogy püspök úr rendszeresen látogatta, gyóntatta. Vigyázott rá. Nyolcadika, amikor megtalálják holtan, az húsvét vasárnap. Egy héttel korábban milyen nap van? Virágvasárnap. Akkor írt be utoljára. Meggyőződésem, ha Széchenyi megéri a húsvétot, nagyon finom részletekkel gazdagodna a Napló.

   Nagyhéten nem írt a Naplóba. Más dolga volt! Például nagypénteken nem vett magához ételt. És felszolgált a szolgáinak böjti ételt. Krisztus lábmosása… Egy másik variáció…

   Aki így készült, az pont húsvét hajnalán lövi fejbe magát? (Ötödik parancs: Ne ölj!)

   Mindazok, akik meglátogatták az utolsó héten, azok közül szinte mindenki rövid időn belül nem természetes halállal hal meg. Ketten nem. Kecskeméthy Aurél és Falk Miksa. Nem tudom. Én minden nap egy egész rózsafüzért imádkozom értük. Kecskeméthy Aurélról nem tudom. Falk Miksáról tudom, hogy ugyanannak a titkos szellemiségnek rabja volt, mint aztán Batthyány, Kossuth, Eötvös, Deák. Deák, aki aztán ki is lép.

     Lehet, hogy egy botcsinálta történész áll itt. Van még egy mondata, ami nagyon-nagyon szíven ütött. A titkosrendőrség nem tudott kiszedni semmit a szolgájából és a titkárából sem. Ezért küldtek közéjük még egy embert. Úgy hívták: Brach. Titkosrendőr. Ez a Brach az utolsó időszakban, Döblingben megáll Széchenyi előtt, és a következőt mondja: Gróf úr! Én magát nagy pénzért beárulom. Nagycsaládos vagyok. Én magát megismertem maga egy becsületes, rendes ember. Én nem tudom tovább magát beárulni. De ha én föladom magam, akkor valószínűleg meghalok – mint ahogy meg is halt ő is, nem természetes halállal rövid időn belül -, de ha én föladom magamat, és nem vagyok hajlandó magát beárulni tovább, akkor a családom tönkremegy, engem valószínűleg meggyilkolnak. Viszont ha tovább csinálom a beárulást, akkor én elkárhozom – mondta a megfigyelő a megfigyeltnek.

   Gróf Széchenyi István: Maga bölcs ember. Azt mondja meg, mit csináljak?

   Mit mondott még gróf Széchenyi István? Maga csak folytassa, maga legalább becsületesen csinálja.

    Addig is tudta Széchenyi. Nem kellette neki még egy plusz szolga. Minek rendelték oda? Nyilván azért, hogy megfigyelje.

    Folytathatnám. Ne fogadják el, hogy Széchenyi bolond volt és öngyilkos, és azt se fogadják el, hogy a legnagyobb magyar. Széchenyi tudta, hogy volt, van és lesz a legnagyobb magyar: Szent István. Nem lesz nála nagyobb, nem tud nagyobb lenni. Ő volt a példaképe.

 

 

Szigethy Gábor író, rendező:

 

Nem hiszem, hogy Széchenyi életével, életművével kapcsolatban ez a legfontosabb, amit tisztáznunk kellene. Mindazok számára, akik nem tanulni akarnak Széchenyitől, persze izgalmasabb probléma a halálának körülményei körüli vájkálás, mint gondolatainak megértése. Az életművet kellene megérteni, s nem az élet egyes eseményeit. De Széchenyi István halála, halálának körülményei történeti tanulság a nemzet számára. Emlékszem, 1957 májusában a Madách Kamara Színházban játszották Németh László Széchenyi című drámáját. Nem sokáig. A diktatórikus hatalom észbe kapott, és betiltotta az előadást, mert amikor a Széchenyi Istvánt játszó Timár József azt mondta: ha a rendőrség ekkora erőkkel kiszáll valahová, ott biztos találni fog valamit. E szavai után mindig kitört a taps. Hiszen 1957 tavaszán is igaz volt az, amit évekkel korábban Németh László írt az 1860-ban, Döblingben történtekről. Én sem tudom eldönteni, Széchenyi István halála akkor és ott pontosan miképpen történt. De Széchenyi István sorsa is bizonyítja: nagyon sokszor az öngyilkosság csak egy sajátos, minősített esete a politikai hatalom által elkövetett gyilkosságnak.

 

 

Fenyő Ervin színművész, Széchenyi-kutató:

 

1820-ban, apja halála után köt barátságot Wesselényi Miklós báróval, aki egy ősi magyar család tagja, és akivel erdélyi útján találkozik a zsibói Wesselényi-kastélyban, majd együtt utaznak Párizsba, Angliába; és 1824-ben találkozik Seilern Crescence-szal, akinek akadémiát és országot álmodik, és lenyűgözve a feladat szépségétől meg is teremti őket.

   Széchenyi így és itt találja meg a helyét. Miért? A feladat miatt! Neki az volt fontos, hogy teremteni tudjon, valamit föl tudjon építeni elölről, a semmiből. Ez a helyzet és esély volt számára a legfontosabb. És ezt még egyszer megteszi a döblingi időszakban. Előtte el kell vesztenie mindent, és el is veszt mindent. Döblingben muszáj újra kezdeni, új erőkhöz nyúlni. Ami a döblingi irodalmi hagyatékban megjelent, azok a kéziratok, melyeket Széchenyi 1856-tól írt, új kezdetről tanúskodnak, nagy szellemi megújulásról, megtisztulásról, fölépülésről. Ez vezet el Széchenyi haláláig.

    Halála nem triviális öngyilkosság. Itt nem egy sükebóka lesz öngyilkos. Itt valaki meggondoltan, koncepciózusan vet véget az életének.

 

 

Körmendy Kinga könyvtáros, az MTA Könyvtár Kézirattár

Széchenyi-gyűjtemény volt gondozója:

 

1860. március 3-án Döblingben, Széchenyi Istvánnál kéretlen és hívatlan látogatók jelentek meg. A bécsi rendőrség házkutatást tartott nála és ismerőseinél. Az elkobzott iratok között volt az Önismeret is. Megkezdődött a kitűnően és kedvvel sakkozó Széchenyi idegeinek a sakkjátszmája. A bécsi rendőrség tudta, milyen taktikát kell alkalmaznia, hogy arra kényszerítse a grófot, a játszmát önként adja fel. 1860. március 22- i naplóbejegyzése: „Óriás léptekkel közeledik a végem. A végtelenségig fognak gyötörni. Ki kell vonnom magam ebből.” Az utolsó bejegyzés 1860. április 1-én: „Nem tudom megmenteni magam.” Egy hétig, az 1860. év nagyhetében viaskodott ezzel a gondolattal. Arany Jánossal együtt fel kell tenni magunkban a megkerülhetetlen kérdést: „S mennyi harcot küzde önmagával?” 

   1860. április 8-ra virradó éjjel elsült a naplókban oly sokszor emlegetett pisztoly.  A húsvét hajnalban történtek megítélése egyedül arra a bíróra tartozik, akinek 1823-ban, a már idézett vallomást tette: „Tőled, mint ítélőbírótól nem rettenek vissza, Te látod szívemet, Téged nem befolyásol sem bosszú, sem indulat. Te vagy a Szeretet és Jóság a legtisztább értelemben…”

   „…az én posztom azonban, ahová a gondviselés állít – Magyarország. Ott szeretnék híven és becsülettel kitartani, míg üt majd az órám.” Ez a fogadalom állt Széchenyi 1828-ban Crescence-nak írt levelében. A döblingi íróasztalon Körösi Csoma darjilingi síremlékét ábrázoló kis festmény állt. Keretére vésette Széchenyi szellemi végrendeletét: ”… Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás és vasakarat. Vegyetek példát, hazánk nagyai és gazdagai, egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással. Széchenyi István”.


 

 Koller Sándor amatőr Széchenyi-kutató:

 

1860. április 9-én reggel Széchenyi Imre, aki akkor szentpétervári követ volt, Wenckheim gróf, Zichy Rudolf és Zichy Géza társaságában megjelent Döblingben, s reggel, közvetlenül a holttest szemléje után azt írja Dénesnek „Piros támlás széken ágya mellett ült.” Ha piros támlás széket ír le, az pontos meghatározás, az nem véletlen! Két órára ez a szék hogyan lett karosszék? Hát úgy, hogy megváltoztatták a helyszínt, mert érdekük volt. És miért mondták azt a Gézának - amikor hét órakor a helyszínt elhagyták -, hogy „az érdekek érdekében maradjon a helyszínen”? Ők sejtettek már valamit, ezért szóltak Gézának.

- Az a véleménye, hogy a helyszínt átalakították?

- Igen! Délután két órára a piros támlás széket átalakították karosszékre. Az egész helyszínt megváltoztathatták. Ugye erről nem írnak, mert érdekük volt. Ezért mondták Gézának, hogy az érdekek érdekében maradjon. Őt persze aztán ki tudták küldeni, hogy a belső helyszínen rendet csinálnak, vagy valamilyen címen. Egy hatóságnak az emberei, azok is rendezkednek fifikával, furfanggal, nem?

- Melyek azok a legsúlyosabb bizonyítékok, amelyek amellett szólnak, hogy gyilkosság történt?  

- Én negyvennyolc pisztolyt elemeztem. Ezek között az elöl töltős pisztolyok között egy sem volt másfél kiló alatt. Az egy óriási súly ám azzal a hosszú csővel! A másik meg az, hogy a jobbkezes ember nem a bal szemét lövi ki. Habár akkor volt egy ilyen hiedelem, hogy a bal fele az embernek gyengébb, de hát arra hivatkozni nem lehet.

   Ahol lőnek, ott hang van, fény van, hő van, tolóerő van és golyókirepülés. Mit jelent a hő? Lövéskor ez a torkolattűz. Anélkül nincs pisztoly! Nincs múlt századi elöltöltős pisztoly. Az öngyilkos nem egy méterről lövi agyon magát, hanem két-három centire tartja a pisztolyt. Teljesen közel nem, annyira nem szorítja, mert akkor csőrobbanás lesz. És megperzselődik ott a bőr. Széchenyi, tudvalévő, erősen bozontos szemöldökű volt. Ez a szemöldök leégett, leperzselődött volna teljesen. Én láttam agyonlőtt embert közelről, pisztollyal. Annak a haja kiégett körben, a körme meg összegöndörödött. Széchenyi pedig nem perzselődött meg!

   Abban a században az úgynevezett füstös lőport használták. Ha lőttek egyet, olyan füst volt utána, hogy kézzel verték, hogy lássanak. Még a vadászaton, kint is. Ha nem volt olyan közel, hogy megperzselődjön, akkor füstnyomnak kellett volna maradnia, ha távol volt a pisztoly. Ha meg ezen túl van, akkor már nem lőtte agyon magát, hanem úgy lőtték. Valami külső, idegen kéz. Ezért nincs egyiknek sem nyoma. Se perzselődés, se füst. Logikus, nem? Összefüggő egyik esemény a másikkal. A bal kéz tenyere lőporfüstös volt. Azért, mert avval védekezett.

   A pisztoly nem maradhatott sehogyan sem a térden! Annak le kellett esni, mert nagy volt a súlya! A lövés tolóereje pedig ellöki, eltaszítja a kezet. Olyan hirtelen történik, hogy pisztoly kiesik, a tolóerő kivágja a kézből. Ezt rendőrök is mondták, bizonyították, akik ilyen esetekkel találkoztak.

   Egy öngyilkos nem madársörétet tesz a pisztolyába, mint a mákszem! Dunsztsörétnek is mondja a zsargon. Az öngyilkos nem söréttel tölti meg a pisztolyát, hanem golyóra tölt. Az biztos, hogy megcsinálja a maga munkáját. Amúgy is nevetséges. A sörét nincs olyan roncsoló hatással. Meg-meghal tőle, csak sokat kínlódik.

   A lövés hangját miért nem hallották? Itt is ellentmondás van a hatóságok jegyzőkönyvében. A Görgően-perben a tanúk eskü alatt azt vallották, hogy hallották a gróf urat föl-alá járni, de lövést senki nem hallott. Hát ilyen nincs! A lövés hangosabb vagy a föl-alá járkálás? Ez olyan ellentmondás, hogy megfordíthatatlan!

   Úgy történhetett, hogy fejbe kólintották, majd egy párnával letakarták a lövés helyét, úgy lőttek. Világos, hogy nem perzselődhetett meg, nem volt fekete lőporos. Azért nem hallották, mert a lövés helyét párnával letakarták, és hangtompítás céljából betekerték a pisztoly csövét nedves posztóval. Ezek fölfogták a hangot, ezért nem hallották a lövést.

   A fizikális tényeket megmásítani nem lehet!

- Sanyi bácsi említi a családi gyászjelentést.

- A családi gyászjelentésben nem fogadják el az öngyilkosságot. Már ott mindjárt elutasítják. Szélhűdést írnak, szívszélhűdést a halál okaként.

- De a család később mégis elfogadja az öngyilkosságot.

- Hát úgy nagyjából. Csak olyan tessék-lássék módra, hogy így mondjam. A nagycenki temetésen Béla fia azt mondta a koporsót felnyitni akaró jurátusoknak, a bécsi magyar joghallgatóknak: „Ne nyissák ki, abban édesapám van, de édesapám halála rejtély.”

   Az egész közönség, az akkor élő magyarság mind azt mondták, hogy a halála rejtélyes. Az öngyilkosságot megkérdőjelezték. Mindjárt akkor, frissiben még, hogy így mondjam. Az idő vagy erősít, vagy elmos mindent.

- A lehetséges tanúk halála is rejtélyes.

 - A lehetséges tanúk? Széchenyi halála után öt embert küldtek el a temetőbe egy éven belül. Akik a gyászeset után hónapok leforgása alatt meghaltak, mindannyian a tragédia lehetséges tanúi voltak, s velük a rejtelmes éj titkai a sírba szálltak. Kiss Márton, Széchenyi titkára, bizalmi embere – az 1860. március 3-án tartott házkutatásánál megtalálták nála a Nagy Magyar Szatíra kéziratát - a gróf halála után megőrült, s pár nap múlva meghalt. Brach Jakob, cseh származású ápoló gutaütésben halt meg. Gross Károly, Széchenyi komornyikja búskomorságba esik, rövid időn belül, a gyászeset után meghalt. Dr. Gusztav Görgen, a döblingi tébolyda tulajdonosa és igazgatója, aki ellen Széchenyi halála miatt pert indítanak, a vádhatározat már nem találja az élők sorában. A negyvenöt éves orvos hashártyagyulladásban 1860. október 5-én Badenben meghalt. Dr. Goldberg Philip, a Döblingi Elmegyógyintézet másodorvosa, Széchenyi kezelőorvosa 1862-ben Brühlben pisztollyal főbe lőtte magát. A halottak csak néma tanuk!

- Kik voltak ezután meggyőződve arról, hogy Széchenyit meggyilkolták?

- Például Tasner Antal, Széchenyi titkára. Ő mondta Kiskovicsnak, Budapest rendőrfőkapitányának, hogy Széchenyit megölték. Ha egy ügyvéd, akkor egy rendőrfőkapitánynak ilyet ki mert jelenteni, biztos alapokra építette a mondanivalóját, nem levegőből kapta a hírt. Meg hát ugye ő össze tudta hozni a dolgokat, fölépítette, hogy mi történt.

- Búcsúlevelet hagyott hátra a gróf?

- Búcsúlevél semmi! Ez se fogadható el! Széchenyi köztudomásúan, orvosi vélemény alapján is grafomániás volt. Ez annyit jelent, hogy mindent leírt, kis túlzással azt is leírta, hogy ivott egy pohár vizet. A grafomániás öngyilkosnak nincs búcsúlevele?

   Amikor még felhőtlen volt az élete, már akkor gondolt az elmúlásra, hátrahagyott szeretteire. 1833-ban végrendelet írt, melyet később három kiegészítő pótlékkal látott el. Az 1848-as forradalom bukása után is írt egy búcsúlevelet a családjához, hogy kit hova vigyenek, hol helyezzék biztonságba, ha ővele történne valami – amire számított, hiszen miniszter volt a kormányban -, hogy a család biztonságban legyen. A legmesszemenőbbig gondoskodik szeretteiről: „Amikor megtudta, hogy Wesselényi hajót bérelt, hogy – ha életére törnek – elmenekülhessen, s hogy a gyanúsnak megszeppentése épp ő (Széchenyi) meggyilkolásával fog kezdődni, akkor vidékre küldte családját, irományait és pénzét, feleségének szóló búcsúlevelét pedig Tasner Antalra és gróf Zichy Albertra bízta. A fentiek alapján egyértelművé válnak élete folyamán tett gondos intézkedései elmúlása esetére: Végrendelete a három kiegészítő pótlékkal, illetve búcsúlevele feleségéhez. Ő Döblingben is írt volna búcsúlevelet. Erről meg vagyok győződve.

- Hogyan folyt a kutatómunka? Megkeresett-e a témával foglalkozó szakembereket vagy inkább a magányos kutatóként levéltárakban dolgozott, a kortársak visszaemlékezéseit, a Széchenyi halálával kapcsolatos irodalmat tanulmányozta?

- Kutattam az Országos Széchényi Könyvtárban, a Magyar Országos Levéltárban a Soproni Múzeumban, a Soproni Városi Könyvtárban, ifj. Sarkady Sándorral többször konzultálva. Már a kezdetektől Környei Attilával, a nagycenki Széchenyi István Emlékmúzeummal volt nagyon szoros a kapcsolatom, vele többször is jártam Bécsben, a bécsi levéltárban. A Széchenyi Kör lelkes tagjai is mellettem álltak.

- Hogyan fogadták több évtizedes kutató munkájának végső megállapítását, hogy Széchenyi politikai gyilkosság áldozata lett? Inkább segítették, támogatták vagy közömbösek voltak, netán akadályozták is?

- Voltak, akik „betartottak”. Mit akarok én, amatőr vagyok, nincs nekem főiskolai végzettségem, én autószerelő vagyok. Én ezeket egy jó pofonnak tekintettem, ami egy csattanós pofon volt. Az igazság mégis mindig a folytatásra ösztönzött. Ez úgy lesz egész, ha zárul a kör

- Zárulni fog valaha a kör? Hiszen ma szinte minden jelentős történész és kutató az öngyilkosság mellett érvel. Elsősorban Széchenyi betegségére, lelki alkatára, a kialakult helyzetre hivatkoznak.

- Nincs igazuk! Ezek az emberek nem néztek körül. A fizikai tényekkel nem lehet vitatkozni! A történész nem a lényeg embere, a kriminológus tesz rá pontot, aki ugyanúgy tényekre hivatkozik, mint én.

   Ha hallották föl-alá járkálni, és a lövést nem hallják meg, hát eleve egy ember, aki logikával rendelkezik, azt mondja, itt valami sántít. Ez volt az egyik fő elindító dolog nekem. Hát uraim, a lövés az jóval zajosabb – pláne az akkori, olyan kaliberű pisztolyokkal, amelyek olyanok voltak, mint a vadászpuska –, mint a járkálás…

- Tehát azt lehet mondani, hogy a jövőben is lesz egy hivatalos álláspont, valószínűleg ez meg is marad, és lesz mellette egy másik álláspont, amit Sanyi bácsi képvisel és még sokan mások, ami pedig egy nem hivatalos álláspont. Ebbe bele lehet nyugodni?  

- Nem! A tényekbe kell belenyugodni, a fizikális tényekbe. Kétszer kettő soha sem volt hét! Meg nem is lesz.

  Az öngyilkosság azért is elképzelhetetlen számomra, mert Széchenyi eléggé vallásos ember volt. A vallásos emberek erkölcsileg tartják magukat. Ezt fogadjuk el így a mai korban is. Húsvét vasárnapjára a családjának ilyen tettet nem csinál. Nem létezik!

   Tehát logikailag és erkölcsileg is elfogadhatatlan.

   Nem fogom abbahagyni a kutatást. Széchenyit ma is azért tartom nagyra, mert fel lehet rá nézni, és olyan útmutatást adott, ami nem évül el soha. Az ő útján kellene járni, nem ott tartanánk, ahol tartunk.

    

A beszélgetéseket Szabó Attila készítette 
 
 

 
 
Azt gondoltuk, ha már egyszer a szocialista brigádot meg kell alakítani, akkor egy olyan magyar embert válasszunk névadóul, aki tényleg példakép.

   

Horváth Sándor:

A Széchenyi István Szocialista Brigádokról

 

 

  Horváth Sándor 1938-ben Ostffyasszonyfán született. Fertődön szerzett kertész technikusi végzettséget, ezután a Fertődi Kutatóintézetben dolgozott. 1965-től nyugdíjba vonulásáig a Győr-Sopron-Ebenfurti Vasút kertészeti vezetője.

 

-  Hol töltötte gyermekkorát, hol végezte tanulmányait?

  -  Ostffyasszonyfán születtem, itt gyerekeskedtem. Fertődön tanultam, kertész technikusi végzettséget szereztem. Ezután kerültem a Fertődi Kutatóintézetbe. Porpáczy Aladár igazgató legjobb emberének számítottam. Innen hívtak 1965-ben Sopronba, a vasúti kertészetbe vezetőnek. Az volt a kérésem a vasútnál, hogy - mivel adventista vagyok, és mi szombatot ünnepelünk a Biblia szerint - én a szombathoz ragaszkodnék, de mennyiségileg, minőségileg mindenről gondoskodok. Teljesítették a kérésemet, és ezután tényleg azon voltam, hogy mindent a legprecízebben végezzek.

   Édesapám huszonkét évig volt gazda a Károlyiak nagy uradalmában, Ostffyasszonyfán. Ő mondta, sosem felejtem el: „Tudod fiam, lefelé is, meg fölfelé is kell ám alkalmazkodni.” Én ezt tartottam be végig. A Biblia meg azt mondja: „Ahogyan szeretnétek, az emberek hogy veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek.”

   A pártnak nem voltam tagja, viszont mindent igyekeztem becsületesen, mennyiségileg, minőségileg elvégezni. Az állomások szépek legyenek, a vasút környezete kulturált legyen. Ez a munka olyan jól sikerült, hogy később számtalan ankétot tartottunk.

-  Hogyan került kapcsolatba a szocialista brigád mozgalommal?

-  Abban az időben a vasútnál már sok szocialista brigád működött. Mi ezt nem akartuk elkapkodni. Én nem ateista vagyok, más volt a szemléletem, a világnézetem. A munkám viszont ide kötött, végeredményben azért tartottak, azért fizettek. Én inkább a becsületességgel, a munkával szerettem volna tényleg kitűnni, hogy így fejezzem ki magam. Amikor már annyira mondták, a szocialista brigád megalakítását én sem elleneztem. Most már könnyű a mai generációnak azt mondani, hogy nem kellett volna ezt meg azt csinálni, de akkor, ha az illető is ott lett volna… Szóval az megint más, ha utólag valamit mondanak.

   1975-ben megalakítottuk a szocialista brigádot. Arra kértek meg, hogy mint aki szépen tud rajzolni, ebben munkálkodjak. A kertészeti szakasznak lett a kertészeti brigádja, szocialista brigádja, mely nagyon családias volt. Én többes számban beszélek. Így sokkal szebb, meg így is illik. Persze személyesen sok minden múlott rajtam, de a Jóistenben bíztam, és ő erőt adott. A vezetőség is támogatott bennünket, mert jó munkát végeztünk.

 

 

   Először is a név, az volt a döntő, hogy milyen nevünk legyen. Széchenyi Istvánt javasoltuk. Megint nem akarom kihangsúlyozni, hogy az én kezdeményezésemre. Azt gondoltuk, ha már egyszer a szocialista brigádot meg kell alakítani, akkor egy olyan magyar embert válasszunk névadóul, aki tényleg példakép. A munkánál, a fejlődésnél, a hazafiságnál, a becsületnél. Széchenyit tartottuk ilyennek leginkább.

- A sok kiváló magyar közül miért Széchenyit javasolta?

- Már a középiskolában az ideálom volt Széchenyi. Ő nem elsőként a saját, önös érdekét nézte, hanem a hazáét, a nemzetét. Felelőtlenségbe nem is akarta belevinni az embereket, hogy lázadjunk, forradalmat csináljunk, miközben az ország gazdaságilag, műszakilag gyenge. Én már középiskolás koromban nagyon helyesnek láttam az ő gondolkodását, hogy először erősödjünk fel a mezőgazdaságban, az iparban, minden területen. Éppen úgy, mint a kereszténységnél. Az Úrjézus, Pál apostol sem azt hirdették, hogy döntsük meg a rendszert, harcoljunk, hanem hogy a szívekben, a fejekben kell először a helyes utat megtalálni. Aztán a többi jön magától szépen. Ahogy Konstantin császár látta, hogy a kereszténység egyre terjed, és kibékült, elfogadta a kereszténységet.

   Nekem ezért tetszett Széchenyinek a munkássága. Ő megalapozottan, komolyan gondolta az ország felemelkedését

- A mindennapi munkában hogyan közeledtek ehhez a szellemiséghez, hogyan tudták megvalósítani, milyen formában?

  - Annak voltam a híve, hogy becsületesen, pontosan, lelkiismeretesen, szorgalmasan dolgozzunk. Minden MÁV igazgatóságnak volt két-három kertészete, így a GYSEV-nek is. Az volt a feladat, hogy a kulturált környezetet biztosítva virágossá tegyük az állomásokat, a megállókat, az állomások környezetét. Ha kitekintenek az ablakból az utasok - jönnek pláne nyugatról is -, jó benyomásuk legyen. A szép, kulturált környezet kialakítását hamarosan el is értük Isten segítségével, s a vállalat vezetőinek segítségével, akikkel teljesen egyek voltunk, hiszen mindenben támogattak bennünket.

 

Horváth Sándor az egyik brigádnaplóval

 

  A munka, a tanulás és a szabadidő hármas célja volt a brigádoknál. Arra törekedtünk, hogy jó jégkör legyen. Nálunk nagyon jó légkör alakult ki. Az volt a döntő, hogy ha valaki valamit nem úgy csinált, azt mindig emberségesen próbáltuk megoldani, ez is a szemlélethez hozzátartozott. Nálunk volt a legkevesebb, szinte nem is volt fegyelmi vétség.

   A Kertészeti Egyetemmel azért is tartottuk a kapcsolatot, hogy magas szintű szakmai kulturáltságra tegyünk szert. Ők segítették a bécsi kertészeti egyetemre tett tanulmányi utunkat. Nemzetközi kertészeti kiállításokra is eljutottunk.

   Mi nagyon becsületesen csináltuk a munkát. A MÁV-nak tizenkilenc kertészete volt. Mindegyikből eljöttek hozzánk tapasztalatcserére. Az állomásaink is gyönyörűek voltak, a munkahelyeink szépen rendezettek, a növényeink minőségiek. Kiállításokon is részt vettünk, ahol díjakat kaptunk.

- Melyek voltak a kifejezetten Széchenyihez kapcsolódó programok?

- Már maga az, hogy Széchenyi nevét választottuk, meghatározta a célunkat, hogy Széchenyi emlékét ápoljuk. Cenkre, a múzeumba gyakran elmentünk, megkoszorúztuk Széchenyi sírját, szobrát minden évben, minden évforduló alkalmával. Itt ismerkedtünk meg Környei Attilával, a Széchenyi István Emlékmúzeum igazgatójával. Bemutatkoztunk, hogy a soproni GYSEV kertészetének szocialista brigádja vagyunk. Ő nagyon készségesen fölkarolt bennünket. Előadások megtartására sokszor meghívtuk, arra kértük, ismertesse Széchenyi munkásságát.

   Attilának volt az a nagy gondolata, hogy országosan összefogja a Széchenyi István szocialista brigádokat azért, hogy Széchenyinek a szellemiségét, a munkásságát és az érdemeit elsőként velük megismertesse, és az majd kisugárzik általuk. Összejöveteleket szervezett, kulturális programokat rendezett számunkra.

   A GYSEV kertészet Széchenyi brigádjának a részvételét különösen fontosnak tartotta. Ehhez aztán társultak a vasútnál levő Széchenyi brigádok, sőt aztán több szocialista brigád is. A kapcsolatot először a vasúti kertészetek szocialista brigádjaival vettük fel. A vasút vezetői is támogattak bennünket. Szép sikereket értünk el, sok elismerést kaptunk.

- Melyek voltak a legsikeresebb rendezvények?

- Ankétokat szerveztünk, amelyek tömegeket vonzottak. Itt különböző kertészeti- és virágbemutatókat tartottunk, virágkiállításokat rendeztünk, melyek mindenki számára nagyon tanulságosak voltak. Ezeken az ankétokon nagyon sokan részt vettek. A Pálmaház, a soproni Lippai Mezőgazdasági Középiskola, a Fertődi Kísérlet Állomás, a Szombathelyi Kertész Tsz. Ezeket az ankétokat a Széchenyi István Szocialista Brigád szervezte, melyhez a vasút megadta a teljes támogatást.

 

Egy lap a brigádnaplóból   

 

   Nemcsak a vezetőséget, hanem a többi brigádot is megnyertük. Amikor az országos Szebb, emberibb környezetért országos mozgalom elindult, mi az elsők között léptünk be. A többieket is biztattuk. Nemcsak a Széchenyi-brigádok, hanem a többi brigád is csatlakozott. Az volt benne az értékes, hogy ebben semmi politika nem volt, hanem csak a környezet kulturáltsága, szépítése volt a fontos. Az volt a célunk, hogy csak a virágosítsunk, meg környezetet szépítsük, hanem a fejekben, a szívekben kezdjük meg először a munkát, a becsületességet, a Széchenyi-szellemiséget ültessük el.

   Ennek a mozgalomnak hároméves kifutása volt. Értékelése a rendszerváltás után történt az Antall-kormány idejében. Második díjat kaptunk magas pénzjutalommal, mely azt bizonyítja, hogy semmiféle politika nem volt benne.

   Az „Így élünk mi” pályázaton is másodikak lettünk. Eredményeinket annak köszönhetjük, hogy olyan szépek voltak az állomások, hogy fölfigyeltek ránk. Országosan is. Megnyertünk olyan vezető embereket, akiknek tekintélyük volt. Például Nagy Béla professzor, a Kertészeti Egyetem dísznövény tanszék vezetője, a GYSEV vezetője, a Pálmaház vezetője. 

 

Munkában a brigád az új soproni állomás parkosításán, virágosítán 1977-ben

 

   Bevételekre is szert tettünk, melyet nemes célokra használtunk fel. Támogattok az SOS Gyermekfalut és az időseket.

   A Széchenyi István szocialista brigádok első országos találkozója is itt volt, Sopronban, úgy emlékszem, hogy 1976-ban. Széchenyi életművéről volt szó, szellemi vetélkedőket szerveztünk, előadásokat tartottunk, kirándulásokkal kötöttük össze. Ennek a találkozónak a szervezésében mi nagyon benne voltunk, Attila számított ránk.

   Abban az időben a Széchenyi brigádok vagy más brigádok, ha jól végezték a munkájukat, jutalmat kaptak. Elmehettek szakmai utakra. Ilyen szakmai utakon az országban mi is propagáltuk, hogy Széchenyi munkásságáról Sopronban találkozót szervezünk, nevezzenek ők is be. Sokan jöttek el a GYSEV-en és a Liszt Ferenc Művelődési központban rendezett találkozóra.

   Azért is tudtunk mi – az első ezüst fokozat után mindig - arany fokozatot elérni, mert a munkánkat mindig becsületesen, eredményesen végeztük. Ekkor kapott oklevelünk felirata: A Sopronért legtöbbet tett Széchenyi István Szocialista Brigádnak. 1977.

- Összegyűjtötted, megőrizted a brigádnaplókat

 - A brigádnaplókban állandóan szerepel Széchenyi, mindenről készítettünk feljegyzéseket, képeket, rajzokat. Ezeket a brigádnaplókat én nagy becsben tartom (Környei Attila ezt nagyon támogatta). Nemcsak azért, mert szépen és díszesen vannak vezetve, tele képekkel, hanem mert annyira természetesen reálisak és élethűek. Benne van a kertészet története, a mi életünk is.

  A napló tele van Széchenyi-emlékekkel. Széchenyi emlékét úgy ápoltuk, hogy a gyakorlatban igyekeztünk megvalósítani a becsületes munkát. A hazafiságot mi nem szólamokban, hanem a mindennapi becsületes munkánkban végeztük. Tevőlegesen, nemcsak magunk között, hanem terjesztettük a különféle összejöveteleken. Megnyertük a vezetőséget, meg az embereket is. Ezt csak összefogással lehetett csinálni. Mert ha nem lett volna összefogás, akkor csak egy üresség lett volna.

   Azért is bízták rám a brigádnaplókat, mert jól tudtam rajzolni, és a szép naplót jobban értékelték.

- Környei Attilának mi volt a véleménye a munkátokról?

- Attilával a legemberibb, igazi baráti kapcsolatban voltunk. Nagyon örült a munkánknak. Úgy jött hozzánk, mintha a családjához, haza jött volna. Rengeteg bejegyzés, emlék látható vele a brigádnaplókban.

   Nagyon szép, nemes dolog volt a magyarság kulturális értékeit támogatni, propagálni. Környei Attila ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett. Tőle tanultuk, akkor még nem lehetett ezzel dicsekedni, ezt csinálni kellett.

- A Széchenyi Kör ebből a brigádmozgalomból nőtt ki…

- Így van. A Széchenyi Körnek mi is tagjai lettünk, részt vettünk az országos rendezvényeken. A vasút vezetősége jó munkánk elismeréséül lehetővé tette útjainkat.

- Mi változott a rendszerváltáskor?

- A rendszerváltáskor azt mondták, hogy nem lesznek többé szocialista brigádok. Sohasem felejtem el, hogy eljött a vezérigazgatóságtól egy illetékes, és azt mondta, hogy ez nem jelenti ám azt, hogy a mosdóvízzel együtt a gyereket is ki kell önteni. Azt ugyanis, ami a múltban megvolt, az eredményeket, az emberi kapcsolatok meg kell menteni. Emberibb volt sok minden. Ha becsületesen dolgozott valaki, és nem csinált fegyelmi vétséget, akkor annak biztos volt a munkahelye.

- Úgy tudom, jelenleg is tanul…

- Igen. Adventista vagyok, jelenleg az Adventista Teológiai Főiskola életmód tanácsadó teológus szakon tanulok. Hét év teológia végzettségem van. Három év hitoktatói, négy éve hittanárit végeztem. Az egyik professzorunk, amikor a Bibliáról beszélt, ezt mondta: „A Biblia nem egy frázis, hanem közben ráz is!” Ha valaki elolvassa, akkor azt nem hagyja nyomtalanul. Ha a szeretet, a békesség nem tud hatni rá, akkor annak az frázis. De ha hat, akkor ráz is.

 

Horváth Sándor a Hazafias Népfront oklevelével

 

   Hívő ember voltam, nem magamat méltattam, hanem mindig az emberek érdekét néztem. Meg tudtam őket nyerni a becsületes munkára. Így lehetett ezt csak elérni. A vezető nem azt mondta, hogy menjetek, hanem hogy: menjünk.

   A Széchenyi István Szocialista Brigád munkája nem egy föllángolás volt, a brigádmozgalom megszűnése után mi továbbra is Széchenyi szellemében tevékenykedtünk. Ugyanúgy szerveztük az ankétokat, a kiállításokat, a különféle rendezvényeket. A név eltűnt, de a szellemiség, a becsületes munka megmaradt

 

A Széchenyi István szocialista brigádokról

 

 

Környei Attila (1940-2000), a Széchenyi István Emlékmúzeum alapító igazgatója:

 

„Egyértelmű sikernek kell elkönyvelnünk a Széchenyi István szocialista brigádokkal kiépített együttműködésünket. 1975-ben sajtóhirdetés útján vettük fel a kapcsolatot a brigádokkal és közösségünkbe jelenleg 200 brigád tartozik az ország minden részéből és igen sokféle szakmából. Akciónkat az az igény indította el, hogy az országos érdeklődést vonzó múzeum a helyi társadalmi háttér mellett rendelkezzék szervezett barátokkal az ország többi részén is, és hogy a munkásosztálynak a múzeumi közművelődés számára való megnyerésében rendelkezzünk a szokványos reklámozásnál jobb (és olcsóbb) eszközökkel. A kapcsolat teljesítette várakozásunkat és sokkal többet annál. Legelőbb is: valóban baráti közösség kovácsolódott össze a brigádokból, amelyek igen sokoldalúan segítik a múzeum és egymás munkáját, elsősorban a művelődési területen, de a termelő munkában is. A siker, a baráti közösség léte példaként hatott és a Széchenyi-brigádok példáját azóta követték más munkaközösségek is. [1] A kapcsolat, a közös munka fő motívuma a közös érdeklődés és közművelődési érdek, a névadó és korának ismerete, fő tartalma pedig egymás segítése.

Legtöbbet a kapcsolatból a múzeum profitált: barátokat nyert szerte az országban, akik jó hírét terjesztették, akik önzetlenül segítettek a különféle adatgyűjtésekben, a múzeum közművelődési munkájának megszervezésében és lebonyolításában, vagyis segítették a múzeumi munka kiszélesítését és szakmai tanácsokkal támogatták a múzeum szakmai és gazdasági munkáját. A kapcsolat közművelődési tartalma igen sokrétű: külön kiállításokat rendeztünk a brigádok munkájáról, vándorkiállításokat Széchenyiről és koráról, amiket a brigádok mutattak be munkahelyükön és környezetükben, s a kiállítások bemutatása köré igen gazdag művelődési programot (megnyitók, tárlatvezetések, iskolai órák) szerveztek. Igen eredményes pályázatokat hirdettünk meg a brigádok között (pl. a Tájak-Korok-Múzeumok mozgalmon belül külön pályázatot) szakirodalmi ajánlást (igen terjedelmes annotált bibliográfiákat) kaptak a brigádok Széchenyiről és koráról, közösen szereztük be a nehezen megkapható irodalmat (pl. Széchenyi Naplója), hangversenyeket, vetélkedőket, irodalmi műsorokat, találkozókat és közös kirándulásokat szerveztünk. Illetve szerveztek a brigádok. Mert külön ki kell emelni, hogy a tartalmi munka egyikét sem a múzeum kezdeményezte, azok megvalósítása a brigádok igényeiből eredt. A rendszeresen megtartott országos tanácskozásokon [2] a brigádok küldöttei határozták meg mindig a közös munka irányát és feladatait és néhány konkrét ügy tisztázására külön országos megbeszéléseket hoztak össze. [3]

A szocialista brigádok a kapcsolat szervezeti keretének és anyagi bázisának megteremtésére létrehozták a Széchenyi István Emlékmúzeum Baráti Körét. [4] Az egyesületi formában működő Baráti Kör célja – a fentiek mellett – társadalmi összefogással támogatni általában a múzeumot és különösen annak közművelődési munkáját. Nem kell külön hangsúlyozni, hogy erre a támogatásra eszmei értelemben is (tanácsokkal és más módon való hozzájárulás a program, a munkastílus kialakításához), de anyagi értelemben is szüksége van a múzeumnak. A Baráti Kört a brigádok alapították, de nyílt egyesület, tagja lehet bárki, aki fejlesztésre érdemesnek tartja a Széchenyi István Emlékmúzeum munkáját, aki gondolatot és munkát akar és tud áldozni a történelmi ismeretek terjesztésére, Széchenyi István emlékének ápolására. Az egyesület rövid múltja máris igazolta, hogy a brigádok mellett az egyéni tagok szellemi – és a tagdíjakkal anyagi – hozzájárulása is gazdagítja a múzeum lehetőségeit és munkáját.” [5]

 



[1] Időrendben: a. Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc, Kazinczy Ferenc, Kőrösi Csoma Sándor, Tyereskova, Arany János és Pátzay Pál nevét viselő brigádok. Az első két esetben a kezdeményező Széchenyi-brigádtag volt. A Széchenyi-brigádok munkája a SZOT elismerését és támogatását élvezi.

[2] 1975: Nagycenk; 1977: Sopron; 1981: Nagykőrös; 1983: Dunaújváros.

[3] 1976: Közös látogatás az Ipari Vásáron; 1981 és 1982: tanácskozás Budapesten a mozgássérültek budapesti székházának támogatására indított akcióról.

[4] Többéves ügyetlen próbálkozás és hivatali értetlenség után 1982 nyarán alakult. Az engedélyezés dátuma: 1982. aug. 9.

[5]  Környei Attila: Tíz éves a Széchenyi István Emlékmúzeum. Soproni Szemle, 1983/2. sz. 169-175. p.

 
 
A beszélgetés a Széchenyi bűvkörében kötetben olvasható
Nagycenki Füzetek 6. kötet, Nagycenk, 2010.
 
 

 
 
 
Gabnai Sándor: Széchenyi és a vallás

 

A magyar történelem zajos színpadára számos olyan nagy egyéniség lépett fel, aki képes volt zseniálisan megoldani egy-egy nehéz, aktuális és konkrét kérdést. Mások ebből talán csak egy-egy részt valósítottak meg kitűnően. Viszont olyan, aki egy személyben képes lett volna minderre; olyan, aki mindenben egyaránt otthonosan mozgott volna, ugyancsak kevés volt. És közöttük is legkiemelkedőbb Széchenyi, aki egyrészt a legegyetemesebb gondolatokat is magában hordozta, másrészt pedig a legátfogóbb eszményt is átadta.

Ravasz László fogalmazta meg róla: "Lobogása, diadala, vergődése, szenvedése, kavargó sorsa és tragikus halála magyar jövő anyaméhe volt." Saját maga pedig így vallott önmagáról: "Érzem, hogy sokak élete vagyok." Valóban: Széchenyi István a nemzet ügyét képviselő, bibliai értelembe vett apostol volt. Tehát nemcsak egy szónok, főleg nemcsak egy politikus, egy államférfi, messze nemcsak egy író, de mindez együtt és mindezeknél messze több: egy biblikus tanítvány.

 

 

Állíthatjuk, hogy Benne lobbant lángra egy nemzet élni akarása, amely Muhi és Mohács óta szinte teljesen kihűlt és elfogyott. A nemzet mögött álló 300 évnyi eredménytelenség után Széchenyi állította vissza magyarságunk hitét. Ő emelte előtérbe újra a már addigra régóta csak illúziónak feltüntetett nemzeti és egyéni szabadságvágyat. A mélyülő negatív folyamatokat állította meg, amikor ősi nemzetideát tűzött ki zászlójára, és ezzel egy egészen új értelmet adott a hazafiságnak.

"Magyarország, akkor tölti be életparancsát, ha a legmíveltebb lesz, és mívelt akkor, ha merőben ethikus lesz."  - állította; és ezzel az eszmével tudta aztán zseniálisan ötvözni az egy nemzethez való tartozást a világkultúrával. És tette ezt tehát úgy, hogy a műveltség, a magyarság eszméjének meghirdetése mellé örök valláserkölcsi normákat helyezett.

Széchenyi ezért volt ennyire nyitott a vallásosságra, mivelhogy észrevette, hogy a vallás egyik fő kulcsfogalma az igazság. Mégpedig az az igazság, amelyet nem az ember tesz azzá, hanem amely maga építi fel az embert. Széchenyi hitt a bennünk, magyarságunkban rejlő örök isteni igazságban. Szinte életmottóul hangozhat fel híres mondata: "Magyarország nem volt, hanem lesz.” És ehhez teszi hozzá még buzdításként: "Merjetek nagyok lenni!"

A Legnagyobb Magyar teljesen tisztába volt azzal, hogy nemzetünkben sok kiaknázatlan kincs hever: "Ne keressétek határaitokon kívül Magyarország javát és hírét: magatokban hevernek a valódi arany- és ezüstbányák, munkátlan, nyitatlan, sőt még a legjobb magyarok előtt is ismeretlenül." És ezek a belső kincsek tesznek minket kivételesség a földön, éppen ezért magyarságunk nélkül nem lehet teljes soha sem Európa, sem a világ. Széchenyinek ez az igazsága egy mélyen vallásos igazság; amelyben azt hirdeti, hogy Istennek igenis szüksége volt, van és lesz ránk, magyarokra.

És hogy lehet ezt a vallásos igazságot is megvalósítanunk? Szerinte úgy, hogy végre rá kellene eszmélnie a Kárpátok népének, hogy egy olyan feladata van, amit egyes egyedül csak ő tölthet be. Mégpedig úgy, hogyha végre önmaga lesz, hogyha nem minduntalan másokat akar utánozni, hanem ehelyett sokkal inkább a saját nemes és egyéni vonásait fejleszti, a magyarságát felhasználja. Teljesen hitt abban, hogy az Atyaisten szeret minket, szereti a mi sajátos sokszínűségünket, és szereti a más népektől való különbözőségünket. Szereti azt az egyénekben, szereti a felekezeti palettán, szereti a gondolkodásunk sokféleségében; merthogy Isten így tud minket és persze ezzel együtt a többi népet is előrelendíteni és égi – földi céljaihoz egyaránt eszközként felhasználni.

Széchenyi meggyőződésesen vallotta szellemiségével, hogy nem lehet kitérni a hitélet lényegi kérdései elől, így az isteni igazság keresésének kérdése elől sem. Érezte, hogy az általa hirdetett isteni kinyilatkoztatások hatalma nemcsak az egyéni ember életében mértékadóak, hanem az alól még egy nemzet sem bújhat ki. Nem lehet „szőnyeg alá söpörni" az „ég” elvárásait, nem lehet semmisnek tekinteni Isten parancsait.

 

 

E téren Széchenyi egyáltalán nem volt kételkedő. Sőt, e tekintetben még toleranciát sem mutatott a másképp gondolkodók felé. Úgy vágott neki minden dolgának, hogy tudta, helyesen cselekszik és az egyetlen jó utat választja. Látta előre a megvalósítandó feladatokat, és látta azok eredményeit. Széchenyinek elsőrangú kérdéssé lett a vallás és a hitélet.

Álljon itt egy példaértékű történet erről a hitéletéről: Pozsonyban, az országgyűlés idején, vasárnap délben vitatkozott néhány képviselő, miközben Széchenyi megkérdezte az egyiküktől, hogy vajon volt-e már templomban. Nemleges válaszára Széchenyi az alábbiakat jegyezte meg: hogyan szólhat valaki az ország dolgairól, ha még misén sem volt vasárnap.

A hívő és vallásos lét sajátos velejárója egy különleges kettősség megélésében mutatkozik meg. Merthogy az Istenben bízó ember egyszerre érzi alázattal a saját alkalmatlanságát arra a küldetésre, amelyre elhívatott; ugyanakkor másrészt érzi ennek az érzésnek a tökéletes ellentétét is: azt, hogy mindenek ellenére mégis kitartó küldetéstudattal szabad csak folytatnia a szolgálatát. Széchenyi István is Jákobként dulakodik a maga Jábbok - gázlójánál a feladatra és küldetésre kényszerítő Hatalommal. Vagy Jónás prófétaként próbál elmenekülni a küldetése elől és kitérni a megbízatása elől. Vagy Jeremiás próféta módjára kínlódik az Istentől kapott feladat miatt. A hívő ember perel, panaszkodik, kimentését kéri, szerénykedik, menekül, visszavonul, lázad, fél, és aztán mégis...: a döntő helyzetben mégiscsak enged a Küldőjének. Jeremiás fogalmazza meg ezt hatásosan a könyvének 20. fejezetében: "Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Azt gondoltam, nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam..."

A valódi hit maga- és főképp Isten-biztosan, kitartóan, amolyan "mégis megyek" módon kezdi el beteljesíteni a küldetését. A vallásos ember tudja, hogy nincs hova menekülnie Isten elől, ha a szolgálatára örökérvényű elhívást kapott. Egy másik híres biblikus próféta, Ámosz ezt a kötelességtudatot így fogalmazza meg: "Ha az oroszlán ordít, ki ne félne? Ha az én Uram, az Úr szól, ki ne prófétálna?"
 
 
 (Az előadás teljes szövege a Széchenyi bűvkörében második kötetében lesz olvasható.)
 
 
 

 
 
Az alább olvasható előadás szövegét a Széchenyi bűvkörében kötetünk bemutatója után kaptuk
Dr. Cserháti Lászlótól, a Széchenyi Társaság alelnökétől

 

SZÉCHENYI ÜZENETE A MÁNAK

 

Dr. Cserháti László Gábor előadása

 

Elhangzott a krisztinavárosi Havas-Boldogasszony Plébánia által rendezett Széchenyi emlékesten, 2010. szeptember 18-án

 

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!

 

Egész életemben a megbecsülés és a szeretet vett körül és ez a mai este is nagy megtiszteltetés számomra. Számomra, aki nagyon szorosan kötődöm ehhez a templomhoz, amely Széchenyi István esküvőjének helyszíne is.

 

Ennek a templomnak köszönhetem, hogy megismertem a családi neveltetés mellett a sarkalatos erényeket, közöttük a lelki erősség, a mértékletesség, az igazságosság elérésének útját. Itt vezettek rá lelki atyáim, Kerényi Lajos – akit a Vasárnapi Újság lélektől lélekig perceiben hallhatunk gyakran és aki áldását küldi a ma itt megjelenteknek, Ő maga nem hagyhatta el templomi szolgálathelyét, ezért nincs velünk – és Lisa Zoltán, aki már sajnos, nincs közöttünk. Itt, e falak között tanítottak a fő vétkek, a kevélység, az irigység, a jóra való restség elkerülésére, itt tanultam meg az alázat fontosságát. Ezekért a tanításokért hálás lehetek és vagyok, hiszen itt tanultam Isten tiszteletet és emberszeretetet a családomon kívül.

Ennek a templomnak köszönhetem Széchenyi Istvánt, a Vele való első találkozásomat, amikor hittanórán rosszalkodásomat Lajos atya úgy csendesítette le 1953-ban, hogy kivezetett a templomból és rámutatott a márványtáblára és azt mondta felpofozás helyett: ”büszke légy, hogy ide járhatsz hittanra, hiszen itt esküdött a Legnagyobb Magyar”.

 

Köszönöm a szervezők nevében is, hogy ilyen sokan eljöttek ennek az estnek hívó szavára. Felhívom a figyelmet az itt látható kis Széchenyi szoborra, amely ugyanannak a művésznek, Györfi Lajosnak alkotása, akinek köszönhetjük a Corvin közben látható, 1956. októberi forradalomban dúló harcok emlékére készített Pesti Srác szobrát. Mellette egy relikvia idézi Széchenyi halálának 150. évfordulóját, Széchenyi koporsóját letakaró selyem lepel egy darabja, amelyet a cenki mauzóleumból a fosztogató orosz katonák elől menekített ki a plébános, és kerülő úton került Erdélyből hozzám, ahogy az adományozó levél tartalmazza, helyezzem mindig oda, ahol a legjobban szolgálhatja a nyilvánosságot.

 

 

Amikor Széchenyi üzenetéről beszélünk, akkor, mielőtt az Ő üzenetére térnénk, édesapjából, a múzeumalapítóból, a többek között királyi biztosi, a valóságos belső titkos tanácsosi, főispáni címeket, az Aranygyapjas Rendet elnyert személyiségből kell kiindulni, aki a II. József Magyarország germanizálására kiadott rendeleteivel egyet nem értve lemondott hivataláról. Belőle kell kiindulni, mert Széchenyi István az édesanyai neveléssel együtt az Apától vett példákból lett közgondolkodású. Hogy milyen politikus, főispán, arisztokrata volt Széchényi Ferenc, az Apa, azt életművéből tudjuk. De, hogy milyen ember volt az Apa, azt a legjobban az a levél mutatja, amit 1817május 16.-án írt fiának, attól félvén, hogy talán többet nem láthatja a hosszú útra induló fiát.

 

 

Tisztelt Hölgyeim, Uraim, kedves Gyerekek!

 

Hát milyen ember az, aki a következőt írja fiának:

„Legnevetségesebb az emberben a büszkeség származására és külsejére, mert ezekhez egyáltalán nem járult hozzá – de mindkettőt megbecstelenítheti és megváltoztathatja, ha az elsőt embertársaival… érezteti, az utóbbit pedig különböző dolgokkal, erőinek pajkos megfeszítésével gyengíti és satnyává teszi. ..Csak annyira becsüld tehát, kedves fiam, származásodat, hogy meg ne becstelenítsd. ..Nem kevésbé veszélyes zátony egy dicsőségszomjas, fiatal ember számára a gazdagság… Te, e tekintetben is milliónyi embertársad között megáldattál jóságos teremtőd által. A pénz csupán el van helyezve nálad, s nem a Te tulajdonod, mert nem azzal lépsz az ítélőszék elé, hanem csupán az elszámolás kötelezettségével. Ez indítson Téged a pénz megbecsülésére… Alattvalóid verejtéke ez, némely beteg és szükséget, éhséget és szomjúságot szenvedő munkás könnyei tapadnak e pénzen... Hogy ezeket felszárítsd, a pénz jelentékeny részének az összes szenvedők atyja nevében vissza kell kerülnie hozzájuk, ebből könnyen beláthatod, mennyire szükséges e szegénypénztárnak megfelelő állapota, rendje és a gondozó figyelme, hogy az alárendeltek hasznára váljék. Ha ők benned a tudományt, az igazságosságot, rendet, a kitartó szorgalmat és a jótékonyságot látják, akkor ők is becsületesen, szorgalmasan és igazságosan fognak szolgálni.”

 

És milyen szülő az, aki ezt is írja:

 

„..nagyobb gonddal ápold tested épségét is, hogy az méltó lakása legyen lelkednek s könnyebben cselekedhesd a jót”

 

Ezek az idézetek arról tanúskodnak, hogy milyen biztos alapot nyújtott Széchenyi Istvánnak a szülei, édesapja példája, nevelése. Ez a levél volt talizmánja a Legnagyobb Magyarnak, akkor is nála volt, amikor a 12. lánc leszakadt a Lánchíd építése közben és magával rántotta az épülő híd alatti pontonhídon állókat, Őt és két fiát is, akik akkor 9 és 11 évesek, és a talizmán hatott, megmenekedtek.

  

Az Apa közgondolkodású példája, a jónak, hasznosnak cselekedete a lehiggadt Istvánt végig kísérte, ahogy a sok-sok bizonyíték mutatja, az Akadémiától kezdve a „döblingi magányban” írt művekig bezárólag.

 

Ez a jóság, cselekedni, használni akarás hogyan is szerepel Naplójában

 

 / 1832. június 26 /: Dolgozom szorgalmasan, s dolgozom önérzettel, lenyesik szárnyaimat, lábaimon járok, levágják lábaimat, kezemen fogok járni, s ha ezeket is kiszakítanák, hason fogok mászni: Csak használhassak!”

 

 

Ki is ez a gróf, akit apja az előbbi hosszú idézet szerint nevelt, aki ilyen vállalást tart hitvallásának?

Persze, hogy így gondolkodik, amikor családja úgy vélte, hogy pl. amikor az akkori szokásoknak megfelelően családonként egy férfit várnak el fegyverfogásra a háborúba, akkor Széchenyi Ferenc családjában mind a három fiú bevonult, tehát a haza szolgálatára, hazaszeretetre nevelték őket.

 

Ki ez a gróf, István, aki már 18 évesen főhadnagy, hadipénztárt is rábízták és két komoly haditettét említem most csak a sokszori sebesülés mellett, hiszen 1809. június 14-én – gondolják el, még nincs 18 éves! – csónakon, amit a franciák átlőttek, vakmerően hozzájárult a franciák által elszakított hadtestek egyesítéséhez, és 1813október 16.-án a lipcsei csatában a vonakodó svéd trónörököst is rávette határozott fellépésével, hogy csapataival csatlakozzon Blücher tábornok seregéhez, és ezzel sikerült a lipcsei csatát megnyerni. Ez neki köszönhető!

És ki ez az ember, akit Kossuth Lajos 1840november 19.-én a Pest megye gyűlésén legnagyobb magyarnak nevez, amelyet maga a következőképpen indokol/ Felelet gróf Széchenyi Istvánnak Kossuth Lajostól /

 „E honszeretet azonban gróf Széchenyinél henye sopánkodásban nem párolgott el. Ujjait a kornak üterére tevé és megértette lüktetéseit. És ezért, egyenesen ezért tartom én őt legnagyobb magyarnak;.. Gróf Széchenyit a kor szükségeinek hatalma alkalmas percben ragadta meg, Ő korának nyelvévé lőn; Ő a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott. És hatásának titka itt fekszik.”

 

De eddig sok minden történik Vele, körülötte és általa.

Mert mit is mond nekünk az a gróf

-         aki a Lovakrul című első művében a lótenyésztés nemzetgazdasági fontosságát írja meg és fő gondolata a haszonelv, ami a hazai elmaradottság felszámolását és a polgári átalakulást szolgálja,

-         aki a Hitelben sorra veszi a mezőgazdaság és kereskedelem égető gondjait, összefoglalja, mit és hogyan kell tenni, ezekkel rámutat a kereskedői becsületre, a polgári erényekre, a művelődés fontosságára.

 

Tisztelt Emlékező Honfitársaim, tudnunk kell, hogy sokan a Hiteltől számítják a reformkor kezdetét, ebben a művében veszi a bátorságot a főnemes, gróf, hogy szembesíti a nemesi társadalmat – amelynek Ő is része! – helyzetével és miután felébresztette a társadalom politizáló részét és a megindult viták, valamint egy ellenirat / amit Dessewffy József gróf írt a „Hitel című munka taglalatja” címen / arra késztetik Széchenyit, hogy írja meg a Világ című könyvét, ami már rendszerezettebb, félreérthetetlen, a Hitel pontosításának mondható. Ebben Ő, a főnemes bevezeti az érdekegyesítés koncepcióját; szerinte a jobbágy és földesúr érdekeit összhangba lehet hozni. Ő, a főnemes írja, hogy a népet és a nemességet nemzetté kell és lehet egyesíteni, csak a feudalizmus alapviszonyait kell megszüntetni. A Világban ostorozó szavait a felelőtlenséggel összefüggésben a következőképpen írja:

 „Magát könnyen aláíró s aztán rendetlenül fizető nincs az egész civilizált világon annyi, mint Magyarországon!”

Széchenyi – tehát, akinek a reformkort megkezdő kilométerkövet, a Hitelt köszönhetjük – látva gondolatai ébresztő erejének hatását, e két műve, a Hitel-Világ után rögtön hozzáfog 12 törvényjavaslathoz, amelyeket Stadium címmel akar megjelentetni. Ezt a magyar radikalizmus kézikönyvének nevezi el kortársa, Horváth Mihály püspök és történetíró, aki 1848-49-ben vallás- és közoktatási miniszteri tevékenysége miatt 18 évig emigrációban élt, csak 1867-ben tért vissza.

Hogy miért nevezte el a radikalizmus kézikönyvének? Mert ebben a szerző szembe helyezkedett a jogtudomány álláspontjával és a rendi magánjog évszázados alapintézményeinek felszámolását javasolta, ami, mondhatni, akkor nagyon szokatlan álláspont volt. Le is állíttatják a nyomtatást, kicsempészeti Lipcsébe, ott nyomtatják ki, és csempészik haza.

Ebben a művében írja: „nem a nép sokasága okozza egy vidék virágzását, hanem a nép minéműsége”, és figyelemre méltó a következő is: „Csak magunkban van a hiba, de egyszersmind magunkban a feltámadási erő..a nemzet nagysága, boldogsága csak magában a nemzetben rejtezik”.

 

 

Széchenyi Stadium könyve azért is csodálatos, mert Ő, ismerve az ellenvéleményeket, előre válaszol azokra.

 

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!

 

Nem véletlen, hogy ezeket a műveket hangsúlyosan idéztem közénk, azért, hogy előkészítsem a szerzőnek azt a gondolatvilágát, amelyeket kiemelkedően fontosnak tartok. Ez a gondolatvilág az anyanyelv használata körül forog, együtt a nemzetiségi felfogással.

 

Ezt, a sokak szerint talán legfontosabb problémát Ő a Hunnia című munkájában/ amelyhez 1834-ben fog hozzá / járja körül, elmarasztalva a nemességet, szemére hányva a tudatlanságot, műveletlenséget, pazarló magatartást, a magyar nyelv háttérbe szorítását, hiszen az anyanyelv kiszorul az előszobák és a kunyhók falai közé.

Gondoljunk csak arra, hogy Ő már 1825november 3.-án / amikor, ráadásul már, másodszor szólal fel magyarul az Országgyűlésben / mondja: „..azért nemzeti nyelvemnek gyarapítására egy egész esztendei jövedelmemet ajánlom” , amikor a Magyar Tudós Társaság megalapítását veti fel, bár erről Ő nagyon szűkszavúan és a háttér ismerete nélkül - kívül állók számára - érthetetlen bejegyzést tesz a Naplóba: „A kerületi ülésen beszéltem: minden honfitársamat ellenségemmé tettem.” /A főrendek soraiban nem volt sikere felajánlásának, bár a kerületi ülés üdvözölte, a felajánlással összefüggő idézetet is egy követnek Kazinczyhoz írt leveléből ismerjük./

Érdemes a felajánlása után egy esztendővel a Naplójából idézni

/1826. december 12/: „Nádasdy grófot tavaly nyáron gyújtogatónak nézték, és a felbőszült parasztok csaknem agyonverték. A parasztokat kérdőre vonták és azok ezt felelték: Bizony, mü/ Sic! / nem tudtuk, hogy ki lehet, mert ki gondolhatta volna, hogy egy gróf Nádasdy – egy magyar Fő-Ispány nem tud magyarul.

Vallombrosa nem tud spanyolul-képtelenség!

Bolingbroke nem tud angolul-olyan nincs.

Caraman nem tud franciául-rossz tréfa.

Nádasdy gróf nem tud magyarul: Ugyan, ez természetes!”

 

1827augusztus 29.-én írja be: „ Virulhat-é azonban a nyelv, anélkül, hogy a nép is ne viruljon? – A nyelv a népet magával ragadja.”

10 évvel később tehát, a Hunniában írottakkal ostoroz, de hozzá kell tennem, a reformkorban ez a három évig írott mű nem jelenik meg, majd 1858-ban elkobozzák Döblingben és csak 1860-ban adják ki 1858-as dátummal.

Ide tartozóan említem „A Magyar Academia körül” című beszédét, amit a Tudós Társaság 1842november 27.-i nagygyűlésén mondott el, és amelyben a nemzet legsürgősebb feladatának nyelvének művelését tartotta, kéri a Tudós Társaságot nyelvünk fejlesztésére.

 

 

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!

 

Honnan kapta ez a főnemes azt az erőt, energiát, és belső felhatalmazást, amivel az előbb már említetteket és

 

-         a Duna hajózás, Tisza szabályozás érdekében kifejtett erőfeszítéseket, a vaskapui munkálatok királyi biztosi feladatait végre tudta hajtani, és itt idézem Metternich véleményét: „Nagy része annak, ami közhasznú s gyakorlati eddig Magyarországban életbe lépett, többnyire Ön éleslátásának, tevékeny erélyének köszönhető és az is, mit királyi biztosi minőségében a Duna gőzhajózás érdekében létesített, a kormányra és az országra nézve egyaránt előnyös volt”,

 

és honnan veszi az erőt, tapasztalást

-         a közlekedésügyi előterjesztéséhez, a vasúthálózat érdekében kifejtett tevékenységéhez,

-         a Lánchíd gondolatának megszületésétől a felépítéséig önmagától elvárt lépésekhez,

-         a selyemtermelés érdekében kifejtett személyes példamutatásával együtt járó erőfeszítéseihez, amely selyemtermelésnek akkoriban a nemzeti ipar megteremtésében jelentős szerepe volt,

-         a következő bírálathoz: „ bárki is, legyen neve aztán miniszter, vagy kolompos, ki márul holnapra erőntúli adózási súlyt..akar vetni a magyar nyakába..az vagy nem tudja mit cselekszik vagy szánt szándékkal támadja meg a nemzet vérét, minthogy a nemzeti tőkének csorbítása nem egyéb, mint a nemzet csontvelejének kipréselése” / Adó és két garas /

-         utazásaihoz, amelynek során döbbent rá hazája szomorú elmaradottságára és szomorúan így sóhajt fel külföldön utaztában: „Szegény kis hazám, mégis elég csúnyácska vagy. Igaz, hogy még nem ismerlek egészen, de majd megnézlek nemsokára, mert hűségesen szeretlek, dacára futó homokodnak és felfuvalkodott lakóidnak.” ,

-         a színjátszás felkarolásához, amelynek során írja motivációként: „Annyira tölte be szívemet legédesb vágyokkal bár lenne állandó Játékszín Magyarországon” és ezért a világ színházfejlődését is figyelemmel kíséri,

-         Buda és Pest egyesítésére, a város rendezése érdekében kifejtett erőfeszítéseire,

-         hogy a testi nevelésről írt gondolatai, megállapításai és hazánk akkori testnevelésében, sportjában való részvétele nyomán lehet róla mondani: Ő a testnevelés apostola, akinek köszönhetjük – csak kiragadva a sportok közül - az evezés szép sportját, az első csónakházat, amelynek Barabás Miklós által megörökített rajzát az előadáshoz kapcsolódó kiállításon láthatják,

-         és ki ez az ember, aki így figyelmeztet bennünket hírlapi cikkeiben: „Zsarnokaink a népszenvedélyekkel ügyesen kacérkodni tudó kortesvezérek”.

 

Sok költői kérdést tettem fel, tisztelt Hölgyeim, Uraim? Mégis azzal folytatom, mert engem is mindig foglalkoztatott, mi ad erőt ennek a vagyonnal rendelkező, főúri családba született embernek, hogy a magyar nemzet létéért aggódásában

 

A Kelet Népe című munkájában az addigi reform lépések megóvása miatt határozottan lépjen fel az ellenzéki cikkek ellen?

Egy szóval válaszolható meg a legszebben és legegyszerűbben, most, hogy végignéztünk életének fontos évtizedein: A HAZASZERETET.

 

Ezt a mély, és a főúri családban elültetett hazaszeretetet és tenni akarást és képességet ismerte fel az ellenzék vezére, Kossuth Lajos akkor, amikor 1840novenber 19.-én a megyegyűlésen a következőket nyilatkozta: „nagyobb magyart nemzetem évkönyvében nem ismerek” és engedjék meg nekem, hogy újra együtt éljem át Önökkel a „Felelet gróf Széchenyi Istvánnak Kossuth Lajostól” erre vonatkozó minden szavát:

„E honszeretet azonban gróf Széchenyinél henye sopánkodásban nem párolgott el. Ujjait a kornak üterére tevé és megértette lüktetéseit. És ezért, egyenesen ezért tartom én Őt legnagyobb magyarnak. Gróf Széchenyit a kor szükségeinek hatalma alkalmas percben ragadta meg, Ő korának nyelvévé lőn, Ő  a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott. És hatásának titka itt fekszik.”

És most, tisztelt Hölgyeim, Uraim, eljutottunk Széchenyi István életművének, aktivitásának csak érintőleges áttekintése nyomán élete talán legbonyolultabb szakaszához, amit röviden érinthetek csak. Az előbb idéztem Kossuth Lajost, az ellenzék vezérét, aki ezzel a jelzővel illette Széchenyi Istvánt: a legnagyobb magyar. Milyen szép és méltó!

Széchenyinek az ellenzékről az volt a véleménye, hogy „a gyúlékony matériáttűzbe viszik és nem kevesebbet kockáztatnak, mint  hogy „Magyarország tökéletes felbomlása felé halad.” / Napló, 1848március 15 / És ugyanez a Széchenyi István 1848március 15.-én karöltve haladt Bécsbe a független minisztériumot követelő feliratot vinni. Folytatom az előbbi idézetet: „Mit lehet tenni? Kossuthot és Batthyányt támogatni kell. El kell némulnia minden gyűlöletnek, ellenszenvnek, egyéni ambitionak.”

 

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!

Ez az a magatartás, ami szerintem Széchenyi lelki erősségére a legjobban rámutat, képes volt szembe nézni önmagával. Ezt tartom én államférfiúi magatartásnak.

Tisztelt Emlékező Honfitársaim!

Egy ilyen ünnepi megemlékezésen csak érinteni tudjuk az életművet, de érintéséből is erőt kaphatunk. Adósa vagyunk Széchenyi Istvánnak. Adósa, mert nem ismerjük Őt eléggé, bár voltak évek a közelmúltban is, amikor bátran fordultak Hozzá, annyira bátran, hogy még egy tervet is elneveztek Róla és az országot járva, sokszor szembe találjuk magunkat a Széchenyi Terv szép nyomaival. Az itt kísérő kiállítással a Széchenyi Terv-et is elhoztam közénk, méltó arra, hogy a Széchenyi Könyvek között világítson nekünk.

Az előbbi percekben azt is szerettem volna cáfolni, amit néha Széchenyi rovására mondanak, hogy talán túl loyalis volt, ennek ellentmond a cenzúra által leállított nyomtatása a Stadiumnak, és a Buda-pesti por és sár, a Hunnia elkobzása.

Az előbb azt mondtam, adósa vagyunk, mi, a haza Széchenyi Istvánnak. Ennek ellenére ezt a főurat, aki önzetlenül szolgálta hazáját, akit Metternich is elismert, akárcsak az ellenzék és annak vezére, Kossuth Lajos, az utókor 2294 könyv, tanulmány megjelentetésével és 57 szépirodalmi művel becsülte meg. Adósságunkat Művei, gondolatai, élete még jobb megismerésével, Naplója, levelei teljes lefordításával csökkenthetjük, csökkentheti a haza.

 

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!

Széchenyi előbb jellemzett életművének, hatásának köszönhető két fia tevékenysége is, hiszen méltón képviselték a nagyapai, apai örökséget. Béla fia országgyűlési képviselőként, világutazóként volt a köz számára hasznot hajtó, Ödön fia többek között a tűzoltás terén nyújtott tevékenységével vált igencsak ismertté, neki köszönhetjük a Siklót, és az európai vízi utak érdekében kifejtett expedíciójáért / ami külön előadást érdemlő / francia becsületrendet kapott.

Remélem, nem veszi tőlem zokon, Széchenyi Zsigmond felesége, ha kitérek az unokaöcs  Zsigmondra, aki utazóként, vadászati szakíróként is ismert és akinek vadász és gyűjtő útjai eredményeként járult hozzá őse, Széchényi Ferenc által alapított Nemzeti Múzeum gyűjteményének gyarapításához.

 

Tehát mi lehet az üzenete a hazáját szerető, közgondolkodású, bölcs, szorgalmas, alkotó szenvedéllyel megáldott, fáradhatatlan, állhatatos, hűséges és gyakorlatias Széchenyi Istvánnak, A Legnagyobb Magyarnak?

 

 

HASZNÁLNI, HASZNÁLNI, JÓT CSELEKEDNI!

Ezt szerintem legszebben Virág Benedek fogalmazta meg:

 

„Jó hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen.”                                    

Ennek az idézetnek történetével szeretném meghálálni türelmüket, hiszen magát az idézetet is Széchenyinek köszönhetjük, Őt is megragadta ennek a néhány szóba tömörített igazságnak ereje, annyira megragadta, hogy A Kelet Népejelszavául” / ahogy Ő írta / is választotta.

Élt Angliában a XIX. század első felében egy gazdasági diplomata, utazó, John Bowring, aki szerteágazó gazdasági és diplomáciai érdekeltsége és kapcsolatrendszere mellett azzal a különlegességgel is bírt, hogy rendkívüli módon érdeklődött a magyar nyelv és költészet iránt. Írt is egy könyvet, A Magyarok Költészete címmel / Poetry of the Magyars /. Bowring minden magyartól, akivel találkozott, emlékkönyvébe beírást kért. Így tett Széchenyivel is az 1830-as években, aki végiglapozva a könyvecskét, szomorúan látta: „csak latin sententiákat tapasztalok e magyarságnak szentelt emléktárában”, amikor az utolsó oldalon rálelt erre az idézetre.

 

Kedves Honfitársaim!

 

 

Ezekkel az elmúlt percekkel képzeletbeli Lánchidat szerettem volna kiépíteni Széchenyiek és Önök között, előttük tisztelegve, hogy ezen a képzeletbeli Lánchídon áthaladva igyekezzünk minél jobban megismerni Széchényi Ferenc, István és fiai életét, életművét, és jó példájukból kiindulva a mi szűkebb és tágabb környezetünkben jobb döntéseket hozni, segíteni a jobb döntések meghozatalát.

Már csak egy idézettel szeretnék búcsúzni Önöktől, 94 évet megélt Dédanyámtól kaptam a következő figyelmeztetést: „Csak akkor szólj, ha az szebb, mint a csend.”

 Remélem, ez a néhány perc megfelelt ennek az intelemnek.

 

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

 

vissza a címoldalra





nagycenkifuzetek.hu címoldaláraLap tetejére
nagycenkifuzetek@gmail.com 0036/30/3188900


0,193 mp