"Becsületesen rajta maradok a bárkán..."

 

Körmendy Kinga

Széchenyi István az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején

 

Széchenyi az országot a forradalomtól, pontosabban fogalmazva: a véres forradalomtól akarta megmenteni, megtartani az egységes birodalom keretein belül. Mint tapasztalt és a háborúk borzalmait átélt katona soha nem felejtette a népek csatája - Napóleon veresége - után, 1813-ban a lipcsei csatamezőn való átlovaglás borzalmas élményét. Azért küzdött olyan kétségbeesetten - többször is következetlen, sőt visszatetsző politikai lépéseket tett -, hogy Magyarországot ettől megóvja. Számára a törvényes keretekben való cselekvés volt a politikailag járható út. Ezen belül azonban mindent vállalt, amivel szándéka szerint Magyarországot szolgálhatta. ”Ha már élveztem oly sok boldog napot Magyarországon – osztozom veszedelmében is” - válaszolta 1845-ben, amikor egy német ismerőse azt ajánlotta, menjen külföldre, és csak akkor jöjjön majd vissza, ha politikai ellenfelei között a közvetítő szerepét játszhatja. ”Becsületesen rajta maradok a bárkán, melyen a magyar vagy elsüllyedni fog, vagy a boldogság és a nemzetbéli kibontakozás révébe hajózni. Enyéimet, néptörzsemet, végezetül önmagamat kezeidbe teszem le, ó Istenem.” (Pozsony, 1848. március 19.)

Az első független, felelős magyar kormányban a közlekedésügy kapta meg azt a minisztert, akinek már minisztersége előtt is kész elképzelése volt kapott tárcájának feladatairól, azoknak megvalósításáról. Itt csak a Vaskapu hajózhatóvá tételére utalunk. 1845. augusztus 16. után a Közlekedésügyi Bizottság elnökeként irányította folyószabályozásokat, és kidolgozta munkatársaival a magyar közlekedésügy fejlesztését. Előrelátását mi sem jellemzi jobban, miért kért viszonylag nagy összeget 1848-ban a vasút fejlesztésére Kossuthtól. Érvelése: Magyarország sík terület, ha megtámadják az országot, azonnal keresztülfutnak rajta. Ezt azzal lehet kivédeni, ha a vasúti szállítás készen áll a gyors katonai utánpótlás biztosítására.

 

 Az első felelős magyar kormány

 

Széchenyi a napóleoni háborúkban, és az azt követő európai rendeződésben megfigyelőként szerzett nemzetközi politikai tapasztalatai alapján – nem indokolatlanul – tartott a magyaroknak tett kényszerű engedményekért a birodalom visszavágásától. 1848. május 26-án került a naplóba híres jóslat: „Vérrel vemhes a jövendő. Sötét felhők egész Európa felett-, csordultig vannak és ki is fognak csordulni - irtóztató sok vér fog folyni, ha eljön a kezdet.” Ez be is következett. 1848. augusztus 27-én az osztrák kormány emlékiratot készített az önálló magyar pénz- és hadügy ellenzéséről. Széchenyi ezen a napon családját elküldte Pestről. Az elmúlt évek, de különösen az elmúlt hónapok izgalmai - közte az 1848. július 18-án történt lánchídi baleset a láncleszakadással, amelynek túlélésében sportemberi múltja nagy szerepet játszott - idegileg végleg kimerítették. Az osztrák kormány jegyzékét a nádor szeptember 4-én terjesztette a magyar kormány elé. Erre a politikai helyzetre Széchenyi nem tudott saját maga számára törvényileg igazolt megoldást találni. Nem volt már sem fizikai, sem lelki ereje, hogy vállalja a fegyveres ellenállást. Augusztus 28-29-én a kialakult helyzetért önmagát okoló, álmatlan és szorongásokkal teli éjszakákról szól a napló. Kétségbeesetten vádolja magát az ország jövendő szenvedéseiért, elátkozottságát hajtogatja a krisztinavárosi plébánosnak. Apja intelmeit idézi fel 1817-ből, „melyet sajnos későn olvastam el.

           1848. szeptember 4-én egészségi állapotára hivatkozva szabadságot kért az országgyűlés elnökétől. A levél ceruzával írt fogalmazványa nem igényel orvosi diagnózist. A tisztázat mutatja azt a belső erőfeszítést, amellyel Széchenyi igyekezett úrrá lenni kétségbeesettségén. Ez azonban csak a levél megírásáig tartott. A tisztázatot összetépte, így őrződött meg a hagyatékban. Az utókor restaurátora illesztette össze.

 

 

Széchenyi István levélfogalmazványa és levele Pázmándy Dénesnek, az Országgyűlés elnökének

 

             Széchenyi István 1848. szeptember 7-től a döblingi intézet ápoltja volt. 1857-ben, javulása kezdetén az Önismeret címmel megkezdett kéziratában megkísérelte újra megfogalmazni önmagát azzal, hogy szinte vég nélküli mondatokban helyesnek tartott életviteli elveit jegyezte fel. Ezek azután fokozatosan, a javulás állandósulásával átadták helyüket az őt izgató problémáknak. Családja, az Akadémia és Magyarország helyzetéről való elmélkedésből a felségsértés határát súroló, kegyetlen bírálója lett Ferenc Józsefnek és az önkényuralomnak.  

 

        Fenti írás részlet Körmendy Kinga „S mennyi harcot küzde önmagával?” című tanulmányából. Megjelent a Nagycenki Füzetek Széchenyi bűvkörében című kötetében (Nagycenk, 2010). A közölt két dokumentum képeit (MTAK Kézirattár K 197/73., 197/74.) az MTA könyvtára szíves engedélyével közöljük.

 
 
 
Körmendy Kinga 
 
 
 

 
 
 
Dr. Rozmán Tibor
 
Mikor ért véget az 1956-os forradalom és szabadságharc?

 

 

   Édesapámat Bene Mihály bácsi lemondása után november 4-én választotta meg a VB (Vezető Bizottság) elnöknek, és ezt a feladatkört egészen 1957. március közepéig ellátta. Március elején szájról szájra ment a jelszó, hogy márciusban újra kezdjük (MUK). Gondolom, éppen ezért március 15-e előestéjén behívták Sopronba (valószínű máshol sok száz vagy esetleg 1 - 2 ezer embert is) egy állítólagos megbeszélésre, de ott a megbeszélés helyett letartóztatták, és pár napig fogva tartották. (A végleges letartóztatásra valamikor május végén vagy június elején került sor.) Ezután már nem engedték visszatérni megválasztott helyére, és a VB-t is kizárták az akkori tanácsházból.

   Tehát a forradalomban megalakult demokratikus struktúrák végleges szétzúzása körülbelül erre az időre tehető. (Ezen emlékeimet igazolják a titkosszolgálat levéltárából előkerült jegyzőkönyvek is.) De Gabriel García Márquez, a későbbi Nobel-díjas író, aki 1957 augusztusában, mint újságíró Budapesten járt, még akkor is erősen érzékelte a forradalmi hangulatot, és a Kádár-rendszer iránti gyűlöletet. Érdekes, hogy hogyan sikerült kitörölni egy egész nép emlékezetéből ezeket az éveket, amelyekről még maga Kádár is azt mondta annak idején: Hát bizony engem az emberek nagyon nem szeretnek.

   Sok és éles emlékem van ebből az időből, hiszen én nem voltam kitéve az utána megtörtént agymosásnak. 

   Még egyszer köszönet Szabó Attila és Simon Péter úrnak, hogy igyekeznek helyreállítani egy falu meghamisított kollektív emlékezetét. Remélem, ez Magyarországon, több helyen is megtörténik, és így ilyen nukleuszokból (sejtmagból) kiindulva 1956 valóságos és teljes története a maga nagyszerűségében megismerhetővé válhat.

   1956. november 4. után a magyar nép egyedül hagyva és mégis elszántan védekezett, és folytatta az akkor már nem fegyveres, hanem passzív ellenállást (többek között hetekig, sőt hónapokig általános sztrájk), és ennek a sortüzekben és más megtorló intézkedések következtében még sok száz vagy talán ezer áldozata is volt. Kádár János árulása, brutális véres terrorja, karöltve az amerikai politika és diplomácia szégyenletes tétlenségével teremtették meg a lehetőséget a kommunista restaurációra. Persze akkor ezt az összefüggést Magyarországon még senki sem láthatta át, és ezért nem látszott a harc további folytatása kilátástalannak. 

   Biztosak lehetünk benne, hogy ezen feltételek párosulása nélkül ma Magyarország egy sokkal kedvezőbb politikai és gazdasági helyzetben lenne.

 

Az írás a Nagycenki Füzetek 7. kötetének, a Nagycenk a történelem viharában című könyv második, bővített kiadásában olvasható



 
 
 "Ezt a kettőt még elintézzük!"

 

 Kivégzés a soproni Szent Mihály temetőben 1919-ben

 

   Valószínűleg az akkor 21 éves Szántó Róbert főhadnagy volt Fennesz Rezsővel együtt az 1919-es vörös terror utolsó áldozata. Őket mindenféle tárgyalás és ítélet nélkül, önhatalmúan létrehozott rögtönítélő bíróság „megbízása" alapján végezték ki a soproni Szent Mihály temetőben.    

   A Kun Béla utasítását semmibe vevő, kivégzést elrendelő papír másolata: „...elvtársat megbízom, hogy a június 14-én halálra ítélt Szántó Róbert ellenforradalmárt és a július 4-én szintén halálra ítélt Fennesz Rezsőt ma délután folyamán a soproni temetőben golyó általi halállal végezze ki." A papír alján a jelentés: „...szolgálati jegyben kapott parancsot ma délután a soproni temetőben 4 óra 50 perckor teljesítettem."  A kivégzést elrendelő Szamuely László (Tibor nyolc évvel fiatalabb öccse) és a mártírok egyaránt 21 évesek voltak. Az utóbbiak „bűne" az volt, hogy miután a Sopron környéki falvak lakói 1919. június 5-én Nagycenkről Sopronba indultak a Tanácsköztársaság megdöntésére, ők is segítették a hatezer lelket számláló vonulás irányítóját, Türk Károlyt, a jászkun huszárok kapitányát. Visszaemlékezések szerint Szamuely László tudott Kun Béla kivégzéseket megszüntető táviratáról, de így szólt: „Ezt a kettőt még elintézzük!"
   Szántó Róbert és társa temetőbeli kivégzésének szemtanúi elmondása szerint először Fenneszt lőtték agyon. Szántó Róbert – aki a marosvásárhelyi katonai alreáliskola után a kismartoni és a mödlingi műszaki akadémiát is elvégezte, s az első világháború harcterein több kitüntetésben is részesült – féltérdre ereszkedve és halott társát karjaiban tartva tiltakozott, hogy szemét bekössék kivégzése előtt. Sőt, kigombolta még a zubbonyát is.

   Fennesz Rezső Nagycenken született 1898. június 17-én Fennesz Gergely asztalos és Wegscheider Teréz fiaként. A Soproni Bencés Gimnázium növendéke volt, majd piarista novícius Vácott. Mint önkéntes vonult be a Soproni 76-os Gyalogezredhez, ahol tizedesi rendfokozatot ért el.

     A katolikus konvent díszsírhelyet adományozott azon a helyen, ahol a kivégzés történt, s a tragédia emlékére 1922-ben kétalakos szobrot állítottak a temetőben. Beszédes László szobrászművész alkotását nagyszabású emlékünnepség keretében avatták fel, Klebelsberg Kunó akkori belügyminiszter részvételével. A város nevében dr. Sopronyi-Thurner Mihály vette át a szobrot. Az emlékmű fő felirata: „Becsülettel a hazáért." 

 

 

Az emlékmű gránittáblája a következő írást őrizte:

„A nemzeti ügy és keresztény erkölcs védelmére kelt nagycenki ellenforradalomnak a vörös uralom hóhérai által e helyen 1919.  július 4-és kivégzett vértanúi ”

     Az emlékmű azonban tüske volt a ’45 utáni városvezetés szemében. Hivatali utasításra 1948 októberében mintegy húsz embert vezényeltek ki, akik csákánnyal szétverték és kőtörmelékként teherautóval elszállították a kétalakos szobrot. A helyi kőfaragók becsületére legyen mondva, ők nem vállalták a szobor megsemmisítését. A rendszerváltás óta a sírhelyen újból emléktábla jelzi, mi is történt akkor a kommunista diktatúra idején.

Az emlékműből megmaradt szoborcsonkot, Fennesz Rezső alakjának fejét a Nagycenki Honismereti Kör kegyelettel őrzi.

 

 

Források:

 

 1. Részlet Gosztonyi Miklós: Kivégzés a soproni temetőben 1919-ben cikkéből, Vörös Istvánné vallomásából www.nyugatmagyar.hu

2. Hírmondó. Nagycenki Honismereti Kör lapja

 

 
 A teljes írás a Nagycenki Füzetek 7. kötetében, a Nagycenk a történelem viharában című könyvben olvasható.

 
 
 

 
 
 
 
Szekendy Szaniszló:
Hogyan írták fel utólag a Doblhoff-fiúkat a hősök emléktáblájára

 
  
 
 
A Széchenyi téri emlékoszlop II. világháborús hősi halottainak nevét megörökítő emléktáblájának alsó két sora láthatóan egészen más! A két utolsó nevet nem ábácé sorban és más betűkkel írták fel.

   Doblhoff Kristóf és Doblhoff György utólag lett fölírva. No, de hogyan lett fölírva? Ez az érdekes!

    Én akkor véletlenül jártam arra, amikor éppen a Kolosits Vincéné takarított a hősök szobránál, a Széchenyi téren. Arra már nem emlékszem, hogy a tanácselnök vagy a párttitkár vagy valami nagyobb fejes ment arra, de félig viccesen, félig erélyesen elindult a lapáttal meg a gereblyével feléjük, és azt hallottam: „Ha a két báró gyereket nem írjátok föl, evvel csaplak agyon benneteket!” Lehet, hogy nem szó szerint így mondta, de ez volt az értelme.

    Nem voltak ugyanis az emléktáblán a hősök közé fölírva, mert hát azok bárógyerekek voltak. (A Petőházi Cukorgyár ügyvezető igazgatója Doblhoff Ottó báró családjával - három fiú, valamint két lánygyermekével - Nagycenken, a cukorgyári kúriában lakott.)

   A háború alatt, amikor a fiúk belenőttek a korba, akkor bevonultatták őket, természetesen - mivel a Doblhoff-család ősrégi osztrák nemesi család, osztrák állampolgárok voltak - a német hadseregbe. Így lettek aztán ott hősi halottak. „No de hát mindegy az, Cenken nőttek fel, ők is cenkiek!” – mondta Kolositsné.

   Kolosits Vincéné férje bádogos volt, a Rokop-ház mellett volt egy kicsi üzletük. Én otthon mondtam is, hogy az Annus néni lekapta a tanácselnököt vagy a párttitkárt, meg nem is tudom melyik vezetőt. Emlékszem, az anyám azt mondta erre: „Kicsi ahhoz az Annus néni!”

   És egypár hét múlva mégis föl lett írva! Hogy aztán ki írta föl, kinek a rendeletére, nem tudom, de hogy nem szabályosan lett fölírva, úgy értem, hogy nem szakember, azt meg lehet nézni. Más az írás, s az is feltűnik, hogy nem ábécé sorrendben kerültek fel, csak úgy a névsor végén. Persze ugye a báró név most sincs kiírva. A lényeg azonban az, hogy végre ott az ő nevük is!

   Az édesanyjuk, a bárónő (Rosa von Schoeller, a cseh és osztrák cukoriparban vezető szerepet betöltő Schoeller-család sarja) itt lakott egészen 1945-ig. (Férje már 1935-ben egy tragikus balesetben elhunyt.) Nagyon szerették a faluban.  Télen, amikor befagyott a Gyári-tó, ment az egész falu korcsolyázni, és ő a cselédgyerekeket megfogta, húzta, játszott velük. Amikor a front után a házuk tönkrement, s ő Ausztriába költözött, üzengettek neki a faluból: „Csak jöjjön vissza bárónő, mindenét, ahogy tudjuk, helyreállítjuk.” De már nem jött vissza, Ausztriában telepedett le.

   Nagyon szerették Cenken. Személyesen, a családom is érintve volt, hiszen akkor az apám volt az iskola igazgatója. A bárónő minden karácsony előtt odaküldte az intézőt egy cédulával, hogy írja föl az apám, hogy körülbelül mennyi ruha kell a szegényebb gyerekeknek. Aztán volt, amikor nagy csomagokat, volt, amikor kis csomagokat küldött, amiket aztán ott szét kellett osztani. Ez így volt. Hát ennyi volt a bárónő sorsa…

 

 

Szani bácsi fenti írása a Nagycenk a történelem viharában második kiadásában, bővített változata a Nagycenki Füzetek Érdekes emberek, érdekes történetek Nagycenken című kötetben fog megjelenni!

  

 

 
A következő írásokat, leveleket az Emlékkönyv és
a Széchenyi bűvkörében kötetek megjelenése alkalmából kaptuk


 

                                                  A Nagycenki Füzetekről

 

 Érdeklődéssel vettem kezembe, a „Nagycenki Füzetek” sorozat újabb kiadványát, a Széchenyi bűvkörében” címűt. Érdekes, nagyszerű ez a kötet is, csakúgy, mint a többi. Szabó Attila sorozatszerkesztő és Simon Péter kiadó jól választják meg a könyvek témáit. Van köztük helytörténeti jellegű, pl. a Dr. Szántó esperes úrtól ránkmaradt érték. Találtam köztük a családom és jómagam érdeklődését is felcsigázót (A Soproni Szemle Nagycenkről szóló írásaiban), amely a Nagycenken történő gazdálkodást, öntözést stb. írja le a 19. század elejéről. Ebben érdekesnek találtam azt a szabályzatot, amely előírja a hegymesterek jogait, kötelességeit, valamint utasításokat fogalmaz meg a szőlősgazdák ellenőrzésére, hegybeli erkölcsük felügyeletére.(Pl.: Aki káromkodott, pénzbírsággal volt sújtható)

   Az „Alkotók Nagycenken” vagy az „Emlékkönyv” nagyon jó témák, azért kedvelem, mert ezek a kiadványok a Cenken élő értékes emberek életébe, alkotó, dolgos hétköznapjaikba engednek betekintést. Sokszor a kezembe veszem, és mindig felfedezek bennük valamit, amin korábban átsiklottam. Így jártam Keszei Dénes bácsi a „Képek Nagycenk múltjából” című nagyszerű kiadvánnyal is, melyet már sokadszor lapoztam át, amikor is az egyik képen édesanyámat fedeztem fel 16 éves korában. Rendkívül jó érzéssel töltött el engem. 

   Másoktól is hallottam, hogy ezek a kötetek sok-sok élményt, emléket idéznek fel az emberekben, sok ismeretet adnak a község régmúlt történelméről.  Örülnék, ha a könyvek minden cenki családhoz eljuthatnának, mert a felnövekvő nemzedék számára értékes emlékeket őriznek községünkről. Ezért úgy gondolom, és erre kapacitálnám a sorozatszerkesztőjét és kiadóját, hogy ameddig az eddigihez hasonló értékes kincseket tudnak a felszínre hozni, folytassák ezt a munkát!

 Ehhez kívánnék sok sikert, kitartást és egészséget!

 

Írta: Udvardi Imréné volt polgármester, Nagycenk

 

 


 

                                                A könyvbemutatóknak hangulatuk van

 

  Ismét könyvbemutatóra voltunk hivatalosak. Széchenyi halálának 150. évfordulójára elkészült a Nagycenki Füzetek sorozat hatodik kötete, Széchenyi bűvkörében címmel.

 Szabó Attila sorozatszerkesztő - ahogy korábban is minden alkalommal-, ő maga adta át a meghívót. Személyesen.

 Jól emlékezem az első bemutatóra, amikor Simon Péter mecénás-kiadó szabadkozott, mert úgy érezte, Szabó Attila magyartanár bevezetője után nehéz megszólalnia. Akkor még zavarban volt.  A hatodik alkalommal már nyoma sem volt elfogódottságának és a nagy létszám ellenére a természetes, szívből jövő gondolatai - mint eddig is mindig - megtalálták az utat a hallgatóság szívéhez.

 Emeli az alkalom fényét, hogy a kiadó és a sorozatszerkesztő mindig tartalmas és értékes irodalmi műsorral lepi meg a jelenlévőket.

 Könyvbemutatóra szívesen megyünk, mert egyedi hangulatuk van. Itt nem csupán a könyvről esik szó, de lehetőség nyílik arra, hogy régi ismerősök, esetleg ismeretlenek beszélgessenek, emlékezzenek, vagy akárcsak örüljenek egymásnak, -mindezt egy családias, hangulatos állófogadás mellett.

 Nagyon megörültem, amikor a vendégek között a Soproni Széchenyi Gimnázium igazgatóját, Szabó Miklóst is megpillantottam. Vele kapcsolatban egy régi emléket őrzök. A 80-as években Cenken tanított, és az ő vezetésével a felsősök egy nagyszerű március 15-i műsor adtak elő. Több évtizede történt, de mindig emlékezni fogok rá: mert akkor az merész, újszerű és forradalmi volt! A könyvbemutató alkalmat adott arra is, hogy ezt megköszönjem neki.

 Bizonyára a finom falatok és pezsgő nélkül is tudnánk örülni egymásnak, lehetne eszmét cserélni, jókat beszélgetni, de így még inkább. Kedves Péter, ezt is köszönjük! Rengeteg figyelmesség, gondosság, szeretet és szervezés van egy ilyen könyvbemutatóban.  Akkor még magáról a sorozatról nem szóltam.

 Röviden nem is lehet. Széchenyi, ha élne - gondolom -, egyetértene azzal, hogy mindez, ami történik, a múlt megbecsülésének szép példája. Ennek folytatásához kívánok mindannyiunknak, de különösen Simon Péternek és Szabó Attilának lelkes, odaadó munkát! Amit tesznek, méltó a legnagyobb magyar emlékéhez, méltó Nagycenkhez.

 

Írta: Keszei Istvánné, Nagycenk

 

 



                                                      Szavak, melyek a szívemig hatoltak

 

Egy munkával teli nap után kényszeredetten indultam egy könyvbemutatóra. A másik munkája iránti tisztelet vezetett. A helyszínen a Széchenyi István Emlékmúzeumban meglepetésemre teli terem fogadott. Arra gondoltam, hogy bárcsak hamar véget érne! Vajon tudnak még újat mondani?

A szerkesztő és a kiadó bevezető gondolataival indult a beszélgetés. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy kalandozó gondolataim egy irányba terelődtek azokéval, akik a teremben vannak. Mikor és hogyan történt?

 Az a nemes egyszerűség, ahogy a politikus beszélt, a vers által keltett világ, a kutatató gondolat menetének követése, azon emberek életútjának megismerése, akik,,Széchenyi bűvkörébe” kerültek vagy az elhangzott életrajzi részletek. Nem tudom. Észre sem vettem a múló időt, elröpült. Taps. Felfrissültem, tettre késznek éreztem magam.

,,Létezik egy belső világ –a gondolatok, az érzések és az erő világa; a fényé és a szépségé, amelyeknek, bár láthatatlan, óriási hatalma van,” (Charles Haanel)

Köszönöm, hogy ott lehettem, köszönöm, hogy megosztották velem a gondolataikat, köszönöm, hogy betekintést engedtek számomra a belső világukba.

 

Írta: Hüse Gabriella igazgató,

          Széchenyi István Általános Iskola, Nagycenk

 

 


 

 Kedves Attila!

 

 Megkaptam a Nagycenki Füzetek 6. kötetét. Mindenekelőtt gratulálok, tartalmában, kiállításában egyaránt kiváló. Néhány interjút már elolvastam, nagy élvezettel.

 Tegnap találkoztam Cserháti Lászlóval, a Széchenyi Társaság alelnökével, s érdeklődött, hol lehet hozzájutni a Nagycenki Füzetekhez. Jó lenne, ha a Széchenyi Társasággal kapcsolatba lépnél. Ez a kis könyv megérdemelné, hogy ne csak néhány ember kezébe jusson el.  

Sok erőt kívánok a további munkához.

 Barátsággal üdvözöllek

 Szigethy Gábor

 

A Széchenyi bűvkörében megszólaló Szigethy Gábor író, rendező levele 

 

 


 

                                             Gondolatok az Emlékkönyv bemutatóján

 

  Nagycenki kötődésű vagyok, minden ideköt a falumhoz. Itt születtem, s nagy szerencsémre itt is dolgozhatok. Nagyon fontos dolog számomra a múlt ismerete. Vallom, nélküle nem tudunk „valós talajon élni”, amire egyre nagyobb szükség van, lenne napjainkban.

 Nagyszerű dolognak tartom, hogy akadt két ember (Simon Péter, Szabó Attila), akiknek szívügye a múltba való visszatekintés, illetve ennél sokkal többet tesznek ők, az emlékeket összegyűjtik, s rögzítik, hogy azok az utókor számára is megmaradhassanak. Szívből köszönöm ezt nekik, s gratulálok e kiváló kezdeményezésükhöz!

 Jelenleg az Aranypatak Óvoda vezetőjeként tevékenykedem, az intézmény pedagógiai programjában is helyet kapott a múlt ápolása. Már kisgyerekkortól kezdődően tiszteletre, hagyományápolásra, értékteremtésre kell nevelnünk a kisgyermekeket, hiszen majd ők viszik tovább az általunk továbbadott lángot. S nem mindegy milyen formában, hogyan és meddig teszik ezt. A kötetben olyan személyeket ismerhetünk meg közelebbről, akik tényleg sok jót tettek Nagycenkért, öregbítették jó hírét. Életútjuk mindnyájunk számára példaként szolgálhat, hogy a helyes úton, nyomdokaikban haladjunk a közösség érdekében.

 Kívánok további sikereket, és nagy érdeklődéssel várom a sorozat további köteteit.

 

Írta: Nemes Viktória óvodavezető, Nagycenk

 

 


 

                                     Tanácskozás Széchenyi bűvkörében Nagycenken

 

 Hogy Széchenyi István szellemi örökségét, életművét és hazafiságát folyamatosan ébren tartsák a mai és a jövőbeli nemzedékek tudatában, Nagycenken április 8-án tanácskozáson emlékeztek meg róla mai Széchenyi-tisztelők.

   A vendégeket Szabó Attila, a kötet szerkesztője köszöntötte. H. Nagy Cecília versmondó Arany János: Széchenyi emlékezete című hatalmas versét adta elő erőteljesen és mély hangulatkeltő erővel. A nagycenki iskola pedagógusainak felolvasásában hallhattunk a kötet tanulmányaiból.

   Mai Széchenyi-kutatók tanulmányait forrasztja össze a Széchenyi bűvkörében című kötet. Több vallomást olvashatunk a szép küllemű könyvben. Csorba László, a Nemzeti Múzeum igazgatója, Eperjes Károly színművész, Szigethy Gábor író, rendező és Fenyő Ervin, aki Szigethy Gábor ösztönzésére lett Széchenyi-kutató gondolatai mellett több kiváló írás szól Széchenyi nagy ívű és sokrétű munkásságáról.

   Barátkozással, fehér asztal melletti beszélgetéssel zárult az ünnepség.

 

Írta: Kerék Imre költő, Sopron 

 


 

vissza a címoldalra





nagycenkifuzetek.hu címoldaláraLap tetejére
nagycenkifuzetek@gmail.com 0036/30/3188900


0,193 mp